Anabell Potter története

Part 53 - A nagyobb jóért

Bizonyára egy egész napot át aludhattam, mert amikor legközelebb felébredtem, megint sötétség borult a gyengélkedőre.

Üresnek éreztem magam. A fájdalmaim visszatértek, így egy halk nyögés társaságában ültem fel az ágyon, és tettem le a mezítelen talpam a hideg csempére. Ahogy felálltam, kissé megszédültem, de megtámaszkodtam az ágyam szélében. A függönyömet elhúzva kipillantottam a csendes gyengélkedőre, ahol csak a halk szuszogás hallatszódott. Velem szemben elhúzott függöny mögött Ron, míg egy másik ágyon, közvetlen mellette Hermione bóbiskolt. Harry nem volt a kórteremben. Ezek szerint őt kigyógyította Madam Pomfrey seperc alatt, ahogy Ginnyt, Neville-t és Lunát is.

Ahelyett, hogy beszéltem volna Siriussal az elmúlt időszakban, helyette haragudtam rá azért, amit tizenöt éves korában elkövetett...

Megráztam a fejem a gondolat után, és helyette próbáltam a szép pillanatainkra gondolni. Ahogy eszembe jutott a Grimmauld téri táncunk a konyhában egyből elmosolyodtam, de ezzel egy időben elszorult a torkom is.

Egy halk sóhaj után visszaindultam az ágyamhoz, azonban a gyengélkedő ajtaja egy halk nyikorgás társaságában kinyílt. Egy sötét alakot véltem felfedezni, aki amikor meglátott megtorpant.

Perselus lassú mozdulatokkal bezárta az ajtót, majd elindult felém.

- Feküdnöd kéne – szólt aggódó hangon.

- Tudom – mondtam, majd megköszörültem a torkom, hogy ne legyen olyan rekedtes a hangom. – Mióta vagyok itt? – kérdeztem összefonva a mellkasom előtt a karom, azonban ez nem volt jó ötlet, mert azonnal felszisszentem a fájdalomtól, mire Perselus közelebb lépve hozzám, és óvatos mozdulatokkal az ágyam felé kormányzott. – Mióta vagyok itt? – ismételtem el a kérdésem, miközben leültem az ágyamra.

- Még csak egy napja – válaszolt. – Nagyon megsebesültél, tisztában vagy vele?

- Igen – válaszoltam közömbösen.

- Enyhe agyrázkódás, másodfokú égési sérülés, vérveszteség és...

- Nem számít, Perselus – csuklott el a hangom, miközben végig simítottam a bal vállamon és alkaromon, ahonnan a legtöbb vért veszítettem és ahol az égési sérülés is volt. – Fölösleges volt az egész... Sirius meghalt – mondtam ki, azonban már nem volt erőm sírni se.

- Igen, hallottam... sajnálom – mondta az arcomat vizslatva.

- Az öcsém...?

- Egyben van. Beszélt vele Dumbledore még az incidens után. Bizonyára ő majd felvilágosít, hogy miről...

- Mármint Dumbledore vagy Harry világosít fel?

- Azt nem tudom biztosra – rázta meg a fejét, mire nyeltem egyet.

- Megvédett a nyaklánc, amit kaptam tőled. Ha az nincs, akkor én lehet...

- Csinálni fogok egy újat. Ha kell minden erőmet beleadom – mondta Perselus komoly arccal, és látszott rajta, hogy megkönnyebbül attól, hogy még a minisztériumban is védelmezni tudott. Felettem állva végig simított az arcomon, miközben próbált az érzelmeiben olvasni.

- Perselus, van valami, ami nem hagy nyugodni – pillantottam rá, mire felvonta a szemöldökét, és abbahagyta a simogatást. – Bizonyára tudsz a legtöbb dologról, ami a Minisztériumban történt, így nem kezdem elölről elmesélni a szemszögemből, azonban erről tudnod kell, és választ szeretnék rá... lehetőleg olyat, ami megnyugtat – haraptam az ajkamba, mire Perselus értetlenül nézett rám. Ideges. Valamiért nyugtalan.