Sírig és tovább (BEFEJEZETT)

17. Linda I/II

Kránicz András szemszöge

Aznap este a rendőrség sokáig dolgozott a ház körül. Nem bíztam bennük, mivel a tanácsnak dolgoztak mind, ezért miután kihívtam őket, gyorsan írtam Renátának, hogy ne jöjjön haza addig, amíg nem szólok. Miután vagy négyszer kihallgattak engem és Viktort külön-külön, Eriket akarták becserkészni, de azonnal jeleztem, hogy én vagyok a természetfeletti gyámja és ehhez nem járulok hozzá, csak a jelenlétemben, így végül letettek róla. Valószínűleg belátták, hogy úgysem tudna újat mondani.

Ezután autóban vártuk, hogy a rendőrség végezzen. Viktor az ülését teljesen hátradöntve szunyókált, én pedig kényelmetlenül kicsavarodva a vezetőülésről Erikkel beszélgettem, aki a hátul ült, oldalasan a kocsiajtónak dőlve, lábait az ülésen elnyújtva. Éjfél is elmúlt már, de a nyomozók csak jöttek és méregettek mindent. Elképzelni sem tudtam, hogy mi tart nekik ennyi ideig.

– Lindához Viktorral mentem volna, de szerintem jobb neki, ha itthon pihen – méregettem a békésen alvó barátom arcát. Elhatároztam, ha csak egy minimális jelét is adja annak, hogy rémálmai vannak, akkor felkeltem.

– Én elmegyek veled! Viktor úgyis dolgozik holnap délután – ajánlotta fel hirtelen. Rögtön tiltakoztam, de Erik hajthatatlan maradt.

– Nem akarom, hogy egyedül menj. Szeretnék segíteni, legalább azzal, hogy gyorsabban futok nálad. Majd felülhetsz a hátamra. Olyan leszek, mint egy póni – viccelődött, de láttam rajta, hogy ideges.

– Lovagló póz? Máris? – kacsintottam rá, mire fülig vörösödött. Nevethetnékem támadt. Imádtam, amikor elpirul. Sajnos kitartó volt és nem hagyta magát eltántorítani. Kicsit megköszörülte a torkát, és folytatta.

– Khmm... na szóval... ne menj el nélkülem. Sietek haza holnap.

– Rendben – bólintottam rá. – Anyukádhoz mikor mész?

– Egy hét múlva. Beszélgetünk majd egy kicsit. El akarom neki mondani, csak tudod, telefonban nem akartam... – magyarázta zavartan.

– Érthető. Én nem aggódom, egyszer már elfogadott engem – vigyorogtam rá. Közben egy rendőr bekopogtatott a kocsiablakon, közvetlenül mellettem.

– Bemehetnek! Minden bizonyítékot begyűjtöttünk – tájékoztatott érzelemmentesen, amint lehúztam az ablakot. Még megvártuk, amíg a rendőrség teljesen összeszedelődzködik és elhajt. Ezután felébresztettem Viktort, majd megtettük a második utunkat az ajtó felé, ahol döbbenten láttuk, hogy eltűnt. Mármint az ajtó.

– Mi a... – kezdett volna bele Viktor a lamentálásba, de félúton megakadt. Szemmel láthatóan nem bírta feldolgozni a látottakat.

– Végül is azt mondták, hogy minden bizonyítékot elvittek – elmélkedett Erik a hátam mögött, kezében ismét a jól megrakott dobozokkal. A házba belépve megborzongtunk a besüvítő széltől.

– Ezek állatok! Teljesen megőrültek! Novemberben?! – sápítozott szinte sikoltozva Viktor, kesztyűbe bújtatott kezét az arcához szorítva. – Így nem maradhatunk itt, de nem is mehetünk el, mert simán kirabolnak egy éjszaka alatt.

– Nem olyan rossz a helyzet – próbálta menteni Erik a menthetőt, miközben lepakolta a dobozokat. Egyikünk sem értette, hogy mire gondol. Tanácstalan tekintetünket látva ingerülten csattintott egyet a nyelvével, megvonta a vállát, majd elindult bejárni Viktor házát.

– Képzelődtem, vagy Farkaska tényleg lekezelően csattintgat a nyelvével? – kérdezte a vámpír felém fordulva, mire én csak széttártam a kezeim. Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belé. Rövidesen robajt hallottunk az egyik emeleti szoba felől.