Egy pillanat, és élni kezdünk... | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 4. évad

139. Új érzés

Április 14. (kedd)
Ma reggel, azt hiszem, szempillaspirálozás közben a tükörbe nézve egy kicsit elgondolkodtam.
Na jó, nem is kicsit, igazából annyira belevesztem a gondolataimba, hogy nem csak, hogy az időérzékem tűnt el, konkrétan kívülről nézve lefagytam, a kezem megállt spirálozás közben, csak a szemembe nézve gondolkodtam, olyannyira belemerülve, hogy végül a barátom zökkentett ki belőle.
Sokat elmond, hogy azért jött be a szobámba, vagy úgy általában a házba, mert gyanúsan nem jöttem ki.
- Szöszi - hallottam meg a hangját, ahogy benyitott hozzám, mire kizökkentem a gondolataimból, és felé kaptam a fejem.
Casso fürkészve nézett.
- Jól vagy?
- Persze, csak elgondolkodtam - vallottam be, majd gyorsan összekaptam a cuccaimat és villámsebességgel összeszedtem magam.
- Háromnegyed van - jelezte a telefonján megnézve az időt.
- Akkor ne késsünk el - válaszoltam egyszerűen, majd lekapcsoltam a villanyomat, felkaptam a táskámat, és mellette elhaladva egy gyors puszit az arcára dobva lefutottam a lépcsőn.
Casso értetlenül elröhögve magát jött utánam.
- Nem, fix, hogy nem vagy jól.
A lenti szintre érve felkaptam a cipőmet, a kabátomat, gyorsan elköszöntem a családomtól, majd kinyitottam az ajtót.
- Kocsival megyünk vagy gyalog? - kérdeztem Cassotól.
- Már vagy negyvenkor kiálltam a kocsival.
- Köszi. Akkor be tudnánk ugrani útközben valami pékségbe? - néztem rá, miközben kimentünk az ajtón, gyorsan bezártam, majd bepattantunk a kocsiba.
- Raktál el kaját - furcsállta.
- Attól még be tudunk?
- Szöszi, ötvenkettő van - jelezte, de látva az arcomat, megadta magát - Tőlem - hagyta rám egy nagyon értetlen nevetés kíséretében - Nekem mindegy.
Olyan ötvennégykor álltunk meg a legközelebbi pékség előtt, és besiettünk, hat darab perccel becsengetés előtt.
Hálistennek nem voltak a sorban, úgyhogy a fiatal lány a pult mögött mosolyogva megkérdezte, hogy mit adhat, én pedig gondolkodás nélkül elkezdtem.
- Szia, szeretnék egy áfonyás pitét, egy csokis muffint, abból a dobozos gyümölcssalátából egyet, húsz deka krumplis pogácsát, két espresso kávét elvitelre ééés egy meggyes-kókuszos tekercset - soroltam elhadarva, majd az eladóra mosolyogtam, és Cassora néztem - Te kérsz valamit?
- Nem, kösz - pislogott.
Nem csodálom, hogy nem tudott hova rakni ma reggel.
- Mást adhatok esetleg? - kérdezte az eladó, ahogy mindent kiszedett nekem, én pedig bedobáltam a táskámba.
- Nem, köszönöm szépen, ennyi lenne - válaszoltam mosolyogva - Kártyával szeretnék - jeleztem a fizetést illetően.
Amíg a nő a pénztárgépen ütögetett be valamit, kinyitottam a pénztárcám aprós részét és bedobtam pár érmét a pulton lévő üvegperselybe, amiben rászorulóknak gyűjtötték a pénzt, majd lehúztam a bankkártyámat a terminálon, elvettem a számlát és kisiettem a pékségből Cassoval.
- Hány évre raktároztál be? - kérdezte Casso a sok kajára utalva, ahogy beültünk a kocsiba.
- Csak az egyik kávé van magamnak - válaszoltam - Mennyi az idő?
- Ötvennyolc. Pár percet késünk.
- Nem baj. Ha téged nem zavar - tettem hozzá.
- Engem ugyan nem - röhögte el magát.
Valóban pár perc késéssel estünk be első órára, de nem szidtak le, úgyhogy csak leültem Saci mellé és becsatlakoztam az órába.
Kicsengetés után az egyik kávéval odamentem Domihoz.
- Bocsi, ha nagyon kihűlt - szabadkoztam.
- Köszönöm - pislogott Domi meglepetten - Remélem, nem emiatt késtél.
- Dehogy is - legyintettem kedvesen - Ezzel egyébként is lógtam már.
- Hétfőn visszatörlesztem - mosolyodott el.
- Csak ha nem én érek ide előbb - mosolyogtam rá.
A második óra tesi volt, iskolaköröket futottunk.
- Nagyon jó, Leni! - dicsért meg Lelley mosolyogva, amikor kifulladva beértem rekordidővel magamhoz képest.
Három perc huszonnyolc, egészen jó.
Tesi utáni szünetben, miután átöltöztünk, a lányokkal felmentünk a terembe.
Saci és Lili a barátjukkal voltak, én viszont leültem Enikő mellé.
- Kérsz muffint? - ajánlottam fel.
- De cuki vagy - csodálkozott Enikő - Köszi.
Erre csak mosolyogva néztem magam elé, majd felé fordultam és témát váltva megkérdeztem:
- Beszéltetek azóta apukáddal?
Enikőt egy fél pillanatra meglepte a kérdésem, majd őszintén felsóhajtott és megrázta a fejét.
- Nem. Most jelenleg jobban leköti a "költözünk az új családdal az új életbe" projekt - nevette el magát kínosan.
- De hova sietnek ennyire?
- Nem tudom - dünnyögte Enikő, majd harapott egyet a muffinba - Gondolom, nem kilenc hónapos terhesen terveznek kiköltözni, most pedig már kábé a harmadik hónapnál járnak, csak én most tudtam meg. Alapból nem tervezett gyerek lett, idő volt, míg észrevették, hogy hoppá, készül az új család... nem azért, a gyerekkel nincs bajom, nem tehet róla, hogy megfogant, csak... nem tudom - sóhajtott fel Enikő.
Sajnálom. :(
Ezután Enikő visszakérdezett, hogy velem minden rendben van-e, én nagyjából válaszoltam, majd hagytuk ezeket a témákat, legalábbis ő nem akarta hagyni, de én mondtam, hogy lépjünk tovább, úgyhogy inkább csak simán beszélgettünk szünet végéig.
- Szombaton versenyem lesz - mesélte Enikő, miután megérdeklődtem, hogy mit fog csinálni hétvégén. Persze mindez hátsó szándékkal történt, az ezt megelőző tanítási óra felében végig a meglepetésbuliján gondolkodtam - Együtt a riválisommal, muszáj leszek leverni.
- Rivális?
- Persze, már évek óta. Kettő nagy riválisom van, Lipcse Villő és Tamássy Panka, Villővel amúgy jóban vagyunk, bírjuk egymást.
- Pankával akkor ezek szerint nem csak a pályán vannak ellentétek - mosolyodtam el.
- Pfúúú, rémálom a csaj. A falat lekaparom tőle, ripacs, hisztérika és legalább a pofája is irritálóan nagy. Soha nem bírtuk egymást, ő is utál engem, én meg imádom, amikor legyőzöm, csak általában utána igyekszem elkerülni, mert kicsapja a hisztit, és tízből nyolcszor nekivág valamit valaminek, úgyhogy mentem magam, nehogy én legyek az a valami. Amúgy magát is nekivágta már párszor a padlónak - gondolta tovább, én pedig nevetve hallgattam - Halál komolyan.
- És most kivel versenyzel?
- Vele. Betudom szülinapi ajándéknak, ha mögöttem végez - röhögte el magát.
A következő óra biosz volt, ahol miután már befejeztük a plakátkészítést, Lilivel sunyiban kiderítettük, hogy pontosan hol és mikor lesz ez a verseny, már kezdett kialakulni a terv szombatra.
- Leniii, jóban vagyunk mi - vigyorgott rám Ricsi, miután megpillantotta nálam a zacskó pogácsát, amit reggel vettem.
- Vegyél nyugodtan, meg Marci, Lili, ti is vegyetek, azért hoztam.
- Kösz, mondom, hogy bírlak én - vett ki párat Ricsi a zacskóból jókedvűen, majd beleharapott egybe - Mit csináltok amúgy? - pillantott a telefonomra, ami felé Lilivel görnyedtünk - Magyar Atlétikai Szö...? - olvasta fel hangosan, de Lilivel egyszerre felé kapva a fejünket, lepisszegtük - Mi az?
- Enikő versenyére keresünk rá. Meg akarjuk lepni - magyarázta Lili.
- Jaaa, ez az? Vágom, Bandesz már mondta - csillant fel Ricsi szeme annak örömére, hogy "vágja a témát" - A szülinapján, nem?
- De - bólogattam.
Miután megvoltunk a nyomozással és mindennel kész lettünk, ránk csengettek, én pedig kimentem az osztályteremből az áfonyás pitével, majd lementem a 11/A terméhez.
Lotti akkor épp az osztálytermük előtti folyosó egyik padján ült egyedül, fülhallgatóval a fülében, egy füzetbe firkálgatva.
Felismerem ezt a firkálgatást, ez tipikusan az, amikor nem is kifejezetten alkotni akarsz, csak beleveszel a gondolataidba, melléktevékenységnek pedig kell csinálni valamit.
Ahogy meghallotta, hogy valaki jön felé, felnézett, majd megpillantva felcsillantak a szemei, kirántotta a fülhallgatót a füleiből, felpattant a padról és a nyakamba ugrott.
- Roli mondta, mármint azért, mert megkérdeztem, hogy pszichológusnál voltál, meg mondta az orvost is, meg a kardiológiát, az egészet, Úristen, jól vagy, ugye? - kérdezte aggódva, ahogy ellépett tőlem - Hülye kérdés, tudom, nyilván azért voltál ezeken, mert nem, csak...
- Megvagyok - húztam egy kedves mosolyra a szám, majd zavartan elnevettem magam - A körülményekhez képest. Pitézünk? - emeltem fel a zacskót Lotti egyik kedvenc péksütijével, ami egyben nekem is az.
- Úúú, honnan szerezted? - csillantak fel a szemei.
- Még reggel vettem, akkor még meleg volt.
- De rendes vagy! - olvadozott.
Visszaültünk a padra, majd miközben nekiláttunk a közös pitézésnek, én is érdeklődtem egy kicsit.
- Tudom, már lassan másfél hete volt, amikor Bakonyban voltunk, de... - szólaltam meg, mire bár továbbra is kedvesen nézett rám, megint láttam valamit átsuhanni a tekintetében - Na, igen. Szóval azóta néha egy kicsit, mint ha furcsa lennél, nem lenne minden rendben, vagy érted, én se tudok foglalmazni, szóval csak belegondolom, vagy...?
Lotti zavartan beletúrt a hajába.
- Nem tudom én se - látta be felsóhajtva.
- Lehet, hogy fura kérdés lesz, de van köze a hajnalhoz? A játékhoz.
- Igen, az a baj - dörzsölte meg az arcát.
Ezután nem kérdeztem semmit, nem tudtam, mit mondjak, itt viszont már éreztem, mi áll a dolog mögött.
- Elpasszoltak egy teljes baráti társaság előtt. Nem nagyon tudom, mit kéne ezzel kapcsolatban éreznem, olyan fura volt az egész - vallotta be őszintén.
- Megértem - bólintottam együttérzően, majd hozzátettem - Egyébként Kolos is fura volt. Utána is.
- Tökre azt hittem, hogy meg fog... és azt is tökre úgy hittem, hogy... mármint, azt hittem, hogy tetszem neki. Azóta nem is beszéltünk, pedig eddig le se szállt rólam.
- De ez jó, vagy rossz? - érdeklődtem.
- Nem tudom - csavargatta az egyik tincsét zavartan.
- Az egyébként nem lehet, hogy... tudod. Tudom, hogy mindenki ezzel szivat, meg minden, és most én nyilván nem azért kérdezem, de te hogy állsz vele? Úgy igazából.
- Ezt se tudom - temette a tenyereibe az arcát egy pár másodpercre - A bátyjaim haverja, szóval egy ideje már az enyém is, jófej, vicces, meg ilyesmik, csak friendzone, eléggé friendzone volt, főleg, hogy nekem barátom volt, aki ugye megcsalt, és akkor Kolos tök rendes volt, szóval kedveltem, meg azért, lehet, hogy szánalmas, de jó volt, hogy tetszem neki, na, most Bakonyban is első nap beszélgettünk egy csomót, mondjuk a kiránduláson, és... nem tudom. Ezt a felelsz vagy mersz feladatot is kicsit megalázónak éreztem, nem tudom, miért, csak valahogy... az egész egy szivatás, mert poén, hogy tetszem valakinek. Azt se tudom, miért passzolt el, nem tudom, mitől éreztem volna hülyébben magam, ettől, hogy elpasszolta, vagy ha nem, önmagában a feladattól is úgy éreztem magam, mint a poén, tök hülyén.
- Azt láttam rajtad. Ha tudtam volna, kitalálok én valami feladatot inkább - gondoltam bele, mire Lotti elnevette magát.
Ezen Lottival nevettünk egy darabig, pedig annyira nem voltam vicces, de nevettünk.
- Hülye Kolos - sóhajtott fel Lotti aztán, ahogy abbahagytuk a nevetést - És hülye Laci. Meg hülye bátyjaim, ahhh! - fakadt ki dühöngve - De még az a hülye Andris is megkérdezi, hogy "kajak elpasszoltad?" - utánozta Andrist az utóbbi két szóra a hangját imitálva - Csak te meg Enikő nem vagytok hülyék, a többiek mind. Különben is, miért kell azon poénkodni, meg füttyögni, hogy tetszem valakinek? Vagy hogy egy haverjuknak tetszik Ricsiék húga? Meg amúgy is, mi ez a "Hugi" dolog, nyilván nem Roliéknak, oké, Rolinak és Ricsinek a húga vagyok, de nem mindegy amúgy? Mármint, komolyan ennyi érdekes van bennem? - borult ki - És hülye feladat, nyilván úgy tették fel, hogy egyértelmű volt, hogy nem rád vagy Enikőre utalnak, hanem rám, pont Kolosnak. Elegem van belőlük, komolyan - zúdult ki minden belőle, majd ahogy ezeket kimondta, felsóhajtva kifújta magát és megdörzsölte az arcát - És tudod, mi idegesített még? Az az idióta Laci is, feldobja ezt a feladatot, és nem amiatt menekül, meg teszi fel nehezen, hogy én mit reagálok, hanem, hogy a bátyjaim mit reagálnak! Pedig ott ültem! Lehet, hogy én reagálom már túl, de annyira idegesít, ez mi egyáltalán?
Őszintén, ebbe még nem annyira gondoltam bele így, ebből a szemszögből, és bár ebből nem kimondva már lejött, hogy Lotti elkezdett mostanában valamilyen érzéseket táplálni Kolos iránt, talán tetszik is neki, Kolos pedig elpasszolta mindenki előtt, ami Lottinak egyértelműen nem esett valami jól, mindenesetre teljesen megértettem, nem csoda, hogy ennyire más volt az utóbbi napokban.
- Dehogy, nem reagálod túl, teljesen érthető - mondtam őszintén.
- Köszönöm, végre valaki - temette a tenyereit az arcába - És bocsi, neked is vannak problémáid, sokkal nagyobbak, mint nekem, az enyém pont semmi a tiedhez képest, szóval tényleg bocsi, hogy ezt így rád zúdítottam, csak... érted.
- Nem, egyáltalán nem zúdítottál semmit, örülök, hogy elmondtad, nyugodtan, bármikor - nyugtattam meg.
És egyáltalán nem éreztem úgy, hogy semmi lenne a problémája az enyémhez képest, ezt leírni is fura, miért lenne semmi, főleg, hogy az enyémnek négy napja vége van, csak tovább kell lépnem rajta, ő pedig még mindig benne van.
Tulajdonképpen pont ezen gondolkodtam reggel.
Igen, volt egy nagyon megrázó éjszakám, szörnyű volt, kishíján balesetet szenvedtem, amibe nagyon-nagyon magas százalékban belehalhattam volna, de túléltem, összeestem, rendbejöttem, itt vagyok, vége van.
Túléltem, nem is értem, hogy, sokkal nagyobb volt az esélye annak, hogy baj lesz, mint hogy egészségesen, karcolás nélkül írhatom most ezeket a sorokat, túléltem, és ahogy ezt ma reggel realizáltam, annyira máshogy kezdtem el látni mindent, nagyon hirtelen, de nagyon máshogy.
Hálás vagyok, hogy túléltem, és azzal, hogy ezt megkaptam az élettől, kötelességemnek érzem a szívem mélyén, hogy segítsek azokon, akiknek nincs vége még a problémájuknak.
Másoknak ugyanúgy vannak problémái, mint nekem, nem érzem jogosnak, sőt, önzőnek érezném, ha hirtelen tennék is rájuk egyből.
Kaptam egy lehetőséget az élettől azzal, hogy épen és egészségesen megúsztam a történteket, nagyjából sérülésmentesen, ezt a lehetőséget pedig ki szeretném használni.
Úgy érzem, ezzel ma reggel rá is találtam a módra, amivel tovább tudok majd lépni, mindezt anélkül, hogy mindenkinek velem kelljen törődnie, vigasztalnia, hogy dühös legyek, hogy hibáztassak bárkit.
Ezt igyekszem felváltani a hálára. Mert tényleg van miért hálásnak lennem.
Lehet, hogy átéltem egy borzasztó éjszakát, ami nagyon traumatizált, és rengeteg rossz érzést keltett bennem, de az élet megy tovább, és azzal, hogy élhetem tovább, ráadásul szeretem is élni, nagyon sok minden áll még előttem, van is miért élnem, és igyekszem, hogy minél több dologért élhessek, nincs más dolgom, mint tényleg csak ebben a hitben élni tovább.
Hirtelen váltás, de szeretnék hinni benne, hogy jó irányba fordultam ezúttal.
Ebédszünetben az osztályteremben Csenge leült mellém.
- Szia - köszönt óvatosan.
- Szia - mosolyogtam rá.
Rá is gondoltam reggel, még a pékségben, neki hoztam a gyümölcssalátát.
- Jézusom, Csajszi, imádlak - csodálkozott, majd megölelt.
Csengével is beszélgettem egy csomót.
Persze, haragudhatnék rá, a régebbi énem talán tényleg haragudott is volna, mert az ő barátja volt, blablabla, de nem hinném, hogy Csenge erről bármit is tehetne. Miért tehetne?
Cserébe viszont nagyon rosszul érzi magát és bűntudata van miattam, mert az ő barátja, ennek pedig semmi értelme, pláne, hogy Gereccsel a viszonyuk is megromlott, Csenge szereti a barátját, és emiatt pluszban maga alá került valamennyire.
Nem haragszom rá, miért haragudnék, és ezt igyekeztem is éreztetni vele, a barátnőm, nem szeretném, ha miattam érezné magát rosszul, és ahogy láttam, sikerült is elérnem ezt valamennyire.
Utolsó óra után Sacival és a lányokkal elköszöntünk egymástól, mindenki ment a dolgára (Saci és Ricsi mára közös délutánt és estét terveztek, valami jó kis kettes programot, nagyon sok sikert kívántam hozzá <3), én pedig ráérősen pakolgattam a szekrényemben, amíg Casso oda nem jött hozzám.
- Szia - mosolyodtam el, ahogy megláttam - Képzeld, ma lehet, hogy beugrok a nővéredhez, Lotti mondta, hogy ma dolgozni fog.
- Oké - bólintott Casso, majd egy pár másodpercre összeszedte magában a gondolatait, hogy úgy mondjon valamit, ahogy az a fejében is van, ettől pedig egy zavart nevetés hagyta el a száját, és inkább hagyta a nagy elméleteket, csak rákérdezett - Mi van veled ma? De komolyan. Esküszöm, jobban aggódok miattad, ahogy ma elnézlek, mint tegnap. Biztos rohadt toxic vagyok, hogy ezzel jövök, de nem értelek.
- Mire érted?
- Nem vagy jól, Szöszi, és komolyan ijesztő, ahogy mégis úgy csinálsz. Be vagy pörögve, nem úgy, mint ahogy szoktál, ez szarul fog hangzani, de nem tudom, mi ütött be ma, mint ha a fejedbe vetted volna, hogy a világ összes problémájával foglalkozni akarsz, és az egyetlen, amit le akarsz szarni, az a saját problémád. Nem én járok pszichológushoz, de ez nem tűnik valami egészségesnek - mondta a véleményét őszintén - Három napja éjjel még a semmi közepén estél össze szívinfarktusban, ami rohadtul nem vicces.
- Voltam orvosnál, egészségügyileg nincs bajom, ne aggódj.
- De, aggódom. És akkor is aggódtam, kurvára aggódtam, mondjuk mert például egy éve pont így halt meg a nagypapám is, tudom, hogy mások vagytok, korban, mindenhogy, de rohadtul nem jött be, hogy pont ugyanúgy estél össze. Amúgy a másik nagypapám, ha már itt tartunk, autóbalesetben halt meg, fasza érzés volt - gondolt bele - Nem tudok nem aggódni érted, Szöszi, egy napon belül kétszer... nem, nem folytatom, sokat mondtam, de az, hogy ezután négy nappal már is így látlak, nem nyugtat meg.
Az ajkamat összeszorítva becsuktam a szekrényajtómat és gondterhelten felsóhajtva beletúrtam a hajamba.
- Nem, nem teljesen úgy érzek, amiket mondtál, én csak... - kezdtem bele, majd körülnéztem - Nem beszélhetjük meg ezt valahol... nem itt?
- De, dehogynem - értett egyet, majd ellökte magát a mellettem lévő szekrénytől.
Felkaptam a kabátom és a táskám, majd Cassoval együtt kimentünk a suliból és miközben hazafele indultunk, visszatértünk a témára.
- Figyeltelek, Leni, nem vagy rendben, nem tudod megmagyarázni, hogy jól vagy, nekem nem tudod, ott voltam, mindent végighallgattam, egy napja sincs, hogy kábé pont itt összezuhantál, mindenkit meg tudsz téveszteni, hogy oké vagy, de engem meg se próbáld. Én örülnék a legjobban, ha jól lennél, de ez nem az, csak úgy csinálsz, nem tudom, miért, nem tudom, mitől, ilyen hirtelen, de... - sorolta, majd be se fejezte, csak rám nézett, hogy mondjak már valamit.
- Nem csak az én problémám létezik a világon - válaszoltam egyszerűen - Lehet, hogy nem vagyok rendben, nem állítom, hogy jól vagyok, de nem áll meg az élet itt.
- Persze, nyilván, mindenkinek vannak problémái, de ne előzze már meg a sajátodat magadnak, ezt nem fogom hagyni, Szöszi - jelentette ki.
- Mert mit tudok még csinálni a saját problémámmal? Elfogadom, elfelejtem, továbblépek rajta, ennyi - tártam szét a karjaimat - Az én problémámnak ezen kívül vége, de vannak körülöttünk, akiknek meg nem, akik még benne vannak és segítségre szorulnak. A világ legönzőbb emberének érezném magam, ha hirtelen mindenki bajaira magasról tenni kezdenék, azért, mert velem történt valami, aminek már vége, csak nyomott hagyott bennem.
- Ugyanazt játszod, már megint - közölte.
- Az egyik barátnőm összezuhant az apukája miatt, a másik barátnőm részben miattam és részben a barátja miatt, a harmadik, a húgod, ki van borulva és ahogy beszéltem vele, én lehettem az egyetlen, aki meghallgatta, akinek kifakadhatott, aki megértette, a nővérem el van havazva, nekem is van dolgom, például leérettségizni kevesebb, mint egy hónap múlva, holnap lakást nézünk, jövő héten ballagás, utolsó gimis heteim, nem állt meg az élet. Örülök neki, hogy élhetem egyáltalán, nem az a lényeg, hogy mekkora eséllyel halhattam volna meg, lehetett volna bajom, hálás vagyok, hogy karcolás nélkül túléltem, ez olyan helyzetben, amiben voltam, nagy szó, túléltem, vége van. Nem azt mondom, hogy jól vagyok, hogy rendben vagyok, de rendben akarok lenni, mert nem akarok leragadni ott, csak élek tovább, mert élhetek, megkaptam a lehetőséget, hogy visszarázódjak, és vissza is fogok. Ennyi. Talán még megjátszásnak tűnhet, palástolásnak, talán az is, de... ma annyira máshogy láttam a világot, és annyira szeretném így látni máskor is, hogy érzem, hogy ez fog segíteni nekem. Bízz bennem, hidd el, hogy most tényleg tudom, mit csinálok.
Casso pislogva hallgatott, majd ahogy befejeztem, zavartan elnevette magát és megszólalt.
- Én bízom benned, Szöszi. Legyen igazad - adta meg magát.
- És egyébként azért is hálás vagyok, hogy számíthatok rád - folytattam őszintén - Szóval köszönöm.
- Nincs mit megköszönnöd, Szöszi, nem tudom, pont most mire célzol, de minden rohadtul alap.
- Ezért is vagyok hálás - mosolyodtam el - És tegnap az egekig dicsértelek a pszichológusomnál emiatt. Csak hogy tudd.
- Akkor most már tudom - lassított le, mire én is megálltam vele szemben - Na, gyere ide - nyújtotta felém a karját, majd magához húzott, szorosan megöleltük egymást és ezt követően egy hosszú csókkal zártuk le a beszélgetést.
Igen, azt hiszem, tényleg tudom, hogy mit csinálok.
Sokat elárul, hogy új érzésnek élem meg.

Mai nap - 5/?: ez az én, személyre szabott, pontozhatatlan Pál-fordulásom.