A Nemleges Válasz | ✓

Harmincnegyedik

˗ˏˋ K A N E 'ˎ˗

Talán csak a pillanat hevessége volt, de azon kaptam magamat, hogy fémes ízt érzek az ajkaim között, miközben próbálnak leráncigálni James testéről.

Elveszíttettem az időérékemet, pontosan úgy, mint amikor idejöttünk; nem tudtam, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy Paige elment. És talán teljesen be is kattantam, de egyáltalán nem bántam, még azt sem, ha kicsapnak ebből a rohadt iskolából. Egyszerűen csak elegem volt belőle. Mindenből és mindenkiből, ebből a közösségből meg főleg. Egy dolog járt az eszemben, miközben újabb ütéssel céloztam meg James fejét - megalázták őt. Újra és újra megtették, de sosem fordítottam felé különösebb figyelmet. És még csak most jutott el a tudatomig, hogy Paige mit érezhetett. Az a sok undorodó és gúnyos pillantás, a gyönyörű nevének alázása, a szekrénye résein bedobott ócsárló levelek, amiket mindig el akart dugni előlem, de én megtaláltam a táskájában az összeset.

Az egyedüli, aki számtalan, nem megérdemelt megvetést kapott, az csak is ő volt.

És nem én.

- Kane! Szállj már le róla, az istenért! - Travis átkulcsolta a felsőtestemet és felhúzott, hogy még véletlenül se tudjam megölni ezt a barmot, aki vért köpve próbálta kinyitni a szemét. Nagyon is tisztán láttam és ezúttal sehol sem éreztem fájdalmat, csak dühöt, olyan mérhetetlen dühöt, amitől képtelen voltam normális emberek módján levegőt venni. Hallottam az igazgató üvöltését meg néhány tanárét, akiket bizonyára idecsődített a hangzavar, vagy néhány rémült diák szava. A kivetítőn sötét honolt, akárcsak az agyamban. Hol a picsában voltak? Hol voltak, amikor a legnagyobb szükség lett volna rájuk?

Felnéztem, egyenesen Lolára, aki falfehéren állt továbbra is a színpadon és csak is egy dolog, egy rohadt gondolat tartott vissza.

- Szerencséd van, hogy nem üthetlek meg - intéztem neki a szavaimat, miközben továbbra is engedtem Travisnek, hogy lefogjon. - Akkora szerencséd, hogy fel sem tudod fogni.

Ekkor Jordan jelent meg a függöny mögül, miközben Marnie és Jude mögötte álltak. Az unokatestvérem engem nézett, de egy pillanatnyi megvetést, vagy csalódást sem küldött felém. Mintha azt mondta volna a szemeivel, hogy Húzz be egyet helyettem is, én pedig örömmel megtettem volna.

- Nincsen szerencséje - Jordan hangja magabiztos volt, miközben lerúgta magáról a magassarkúját. És mint tudtuk, hogy ez mit jelent, de Travis későn kapcsolt, ahogyan a tanárok is. És úgy látszott, hogy Lola is rájött, hogy mit tett, amikor rohanni kezdett, de a lány elkapta a haját és visszarántotta. Mintha csak ugyanazt a jelenetet láttam volna, mint az előbb. Jordan ráült és ott ütötte, ahol csak érte, és ő is ugyanannyira volt mérges, akárcsak én. Sajnáltam Travist. Hiszen, ha elenged engem, én tényleg megölöm Jamest, de ha továbbra is tétlenül áll, akkor Jordan öli meg Lolát.

A szurkolók az emelvény tövéből kiáltoztak, voltak páran, akik már másztak is, hogy kisegítsék a királynőjüket, de ő egyáltalán nem is próbált támadni, csak védekezni, míg végül néhány srác feljutott az emelvényre, megfogták a Frye-lányt és leemelték róla. Jordan a lábaival kapálózott, kék szemei dühtől izzottak és ezúttal ezzel a tekintettel akarta megölni Lolát. Kedvemre való volt a látvány.

Végül Mr. Rollins felkiáltott, ezzel egyidőben pedig Lola is felült, aki felrepedt ajkakkal, gyűrődött és néhol szakadt ruhájában csak meglepetten pislogott.

- ELÉG LEGYEN! - rivallt ránk és teljes csend állt be az egész csarnokban. A szemei villámokat szórtak, amikor végignézett mindannyiunkon. Rajtam, ahogyan szaporán veszem a levegőt, a mögöttem lévő Travisen, aki ugyanolyan szorosan fogott, Jamesen, aki időközben a két alkarjára tornázta magát és kábán nézett körbe, Lolán, aki remegő ajkakkal zokogott és Jordanen, aki Marniék mellett állt, miközben kitágult orrlyukakkal vacillált magában, talán azon, hogy még egyszer neki essen-e. És ez volt az ő tökéletes elit iskolája, amivel olyan sokat dicsekedett. - Elárulnák, hogy mi a fenét művelnek? Mr. Parker, maga szívesen elmondaná, ugye?