Elysium || PJO

《1.1》

Percy szeretett a táborban lenni, gyakorolni a barátaival és együtt énekelni a többiekkel a tűz körül, de sokkal jobban élvezte azokat a pillanatokat, mikor csak egész nap a tenger mellett ült és hallgatta a hullámok lágy zaját. Mióta legyőzte – legyőzték – Gaiát, s minden visszatért a rendes kerékvágásba, a fiatal fiú nem találta a helyét a világban. Sokakat veszítettek el a szörnyek elleni, végtelennek látszó háborúkban, s Percy maga sem tudta, hogy a Moirák meddig tartogatják még az ő fonalát. Barátai haltak meg, olyanok, akiknek az életét köszönhette. Olyanok, akiknek még terveik voltak a jövőben, de már nem tehetnek semmit.

Minden egy próféciával kezdődött, de Percy pontosan tudta jól, hogy azzal is fog végződni. Nincs olyan szerencséje, hogy békében felnőhet és majd öregen és minden emlékét elfelejtve léphet be Hádész birodalmába, hogy újra lássa a barátait. Sosem hitt ebben. Egyszer majd lesz egy szörny, ami elől nem tud elég hamar elugrani, amit nem tud legyőzni. Néha azt kívánta, bárcsak minél hamarabb eljött volna az a nap, mikor a sors lehúzza előtte a rolót.

Percy megjárta a Tartaroszt, s ugyan ki is jutott onnan, de már nem volt ugyanaz, mint előtte. Valami megtört benne odalent. Más lett, mint azelőtt. Félt elaludni esténként, ugyanis amint lehunyta a szemeit, azonnal ellepték az elméjét a szörnyű emlékek. Rémálmok, melyek megtörténtek korábban, de látni őket újra és újra sokkal ijesztőbbnek tűnt, mint átélni mindent az események sűrűjében.

Miután visszatértek, Annabeth és Percy elválaszthatatlan volt, azonban eltelt pár hét, s minden megváltozott. A rémálmaik lassan, de eltávolították őket egymástól. Hiába akartak segíteni a másiknak, rosszabbnál rosszabb emlékek támadták az elméjüket. Annabeth volt az, aki először lépett. A lány javasolta azt, hogy induljanak el külön utakon, hogy szakítsanak egymással. Percy belement ugyan, de nagyon fájt neki. A lelke mélyén nem akarta elengedni a szőke lányt, aki annyi mindenen keresztül vele volt, aki nem adta fel őt egyszer sem. Nélküle úgy érezte, mintha elveszítette volna minden kapcsolatát a külvilággal. Mintha csak egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt volna a tengerben. Érezte, hogy a hullámok összezáródtak fölötte, de most az egyszer nem tudott lélegezni a víz alatt. Hiába volt Poszeidón fia, az ereje elhagyta és a napfény megszűnt létezni.

Eleinte egész sok időt töltöttek együtt, de aztán teltek a hónapok és Annabeth egyszerűen magára hagyta. Mindig volt valami dolga, mindig előhúzott egy kifogást. Percy mégsem hibáztatta őt, nem haragudott a lányra. Nehéz volt ez mindkettőjüknek, természetes hát, ha nem a megfelelő módszerekkel igyekeztek elfelejteni mindent, ami a Tartaroszban történt. Mégis... Percy sokkal magányosabbnak érezte magát, mint valaha. Nem találta a helyét, nem akart együtt lenni a többiekkel, még az anyjával sem beszélt mostanában, pedig Sally nagyon sokszor próbálta elérni őt ilyen-olyan módokon, de mindig sikertelenül. Percy úgy érezte, hogy a világ kitaszította magából, hogy nem számított már semmit.

A hullámok csalogatóan hívták, ahogy a tengerparton ült, mint általában. Jó ideje nem úszott már egy jót, ezzel a fiú is tisztában volt. Hiányoztak neki a folyton fecsegő halak, a delfinek, a cápák és minden egyéb tengeri élőlény, amely az útjába került egy-egy kalandozása során. Jó volt néha csak lemenekülni a víz aljára, s bámulni az élővilágot órákon keresztül. De Percy félt belemenni a vízbe. Félt, hogy túl nagy lesz az ereje. Félt, hogy nem tudja majd kordában tartani a hullámokat. Félt, hogy nem kap majd levegőt odalent...

Stop telling me that it's okay like it's gonna get better
I've heard every damn cliché, been stuck here forever
In my own head I'm a prisoner
And you're not much of a listener
I have always been this way
Can't outrun the pouring rain

Percy maga sem tudta, hogy mikor szokott rá arra, hogy énekelni kezdjen. Talán a folytonos traumák, talán csak az egyedüllét miatt, de egyre többször kapta magát azon, hogy egy-egy dal szövegét suttogta, vagy éppen énekelte, ha elég bátorsága volt hozzá és senki sem hallotta őt. Segített neki, tényleg. Utána üresnek érezte magát, de jó értelemben. Ki tudta mondani magából a problémáit, bár csak rövid időre.

I'm so sick of waiting on the sun
My silver lining never comes
So sick of feeling not enough
Does hope hurt more than giving up?

És mégis, napok teltek el és Percy még mindig reménykedett. Hitt abban, hogy egyszer még az ő élete is jobbra fordulhat. Talál majd magának valaki mást, akit úgy szerethet, mint Athéné lányát. Visszamegy a suliba, elvégzi a tanulmányait és lesz egy munkája amellett, hogy mellékállásban szörnyeket gyilkol New York utcáin. Talán lehet majd egy igazi élete is, nem igaz? Talán rátalál majd a szerencsére...

I know that I can't be the only one
Sick of waiting on the sun

Percy nagyot nyelt. Nem akart sírni megint, de az emlékek túl erősen fojtogatták. Minden annyira intenzív volt, mintha soha nem is szabadult volna ki a Tartaroszból. Mintha még mindig abban a sötét lyukban lett volna, ahol mindennazért dolgozott, hogy megölje őt és szörnyek állták el az útját minden második lépés után. Percy tudta jól, hogy a sírás nem szégyen, még sem szerette szabadjára engedni az érzelmeit. Ő volt a nagy hős. Percy Jackson, aki megmentette a világot, ugyan miként engedhetné meg magának, hogy ne feleljen meg az elvárásoknak?

Egy nagyobb hullám kíváncsian futott fel a parton, s néma bátorításként ölelte át Percy lábát, mire a fiú fejéből azonnal eltűntek a korábbi negatív gondolatai. Nem tudta, hogy ő hívta akaratlanul magához a tengert, vagy az apja próbált kapcsolatba lépni vele, de nem is érdekelte. Abban a pár rövid másodpercben megnyugodott végre, az elméje nem ugrált egyik tragikus eseménytől a másikig. Nem sokat jelentett, de abban a pillanatban mégis több volt mindennél.

Bár tudta volna, hogy vannak még olyanok körülötte, akik aggódtak érte...

Does hope hurt more than giving up?

•°°.•~—{☆}—~•.°°•

Hey!

Egy újabb sztori, de most Percy Jackson témában. Lesz benne angst, hurt/comfort és még sok más.

Na meg persze egy nagy adag Percy és Apolló!!

Zene: Citizen Soldier – Waiting on the Sun

— E. A. Navayla