Tale of the White Demon

|37|

"Waiting for the whistle, a pistol/Waiting for a sign in the line/On a target like a missile"              (All Good Things-Fight)

Yuménak még pont volt annyi ideje az óra kezdete előtt, hogy félrevonja Yukikot és elhadarja neki, amit látott. Barátnője először tágra nyílt szemekkel, kissé aggodalmasan hallgatta, de aztán mindössze egy ravasz mosollyal az arcán jelentette ki:

-Hát, legalább nem fogunk unatkozni ma sem.

Yume hirtelen köpni-nyelni nem tudott. Yukiko régen aggodalmasan nézett volna körül már a "bérgyilkos" szó hallatán is, egy ilyenfajta versenyről pedig hallani sem akart volna. Ennyit számíthatott az a két hónap, amit már a Bérgyilkos Osztályban töltöttek? Korosensei máris ilyen gyökeresen megváltoztatta volna Yuki az élethez való hozzáállását?

-Az biztos! – bólintott lelkesen Yume, és ezen információk tudatában természetesen csak kinevetni tudták szegény Bitch-senseit, aki a tesióra közepén valami (eredetét tekintve valószínűleg nem túl megbízható forrásból származó) itallal tipegett oda Karasumához, látszólag puszta kedvességből italt hozva neki a harminc fok körüli időben. Ellenben, amikor az ebédszünetben az ablak mellett szendvicset eszegető Karma odaszólt nekik és Nagisának (épp a Korosenseiről szóló feljegyzéses füzetet egészítgették ki), akkor Yume azért már komolyabb akciókra számított. Elvégre Bitch-sensei állítólag profi bérgyilkos, és mint olyan, bizonyára tanul a saját kudarcaiból is. Ezért is nem értette, hogy mit néz a fiú az ő kedvenc fája alatt ebédelő Karasumán.

-Ja, Karasuma-sensei sokszor ebédel ott – vont vállat Nagisa – És akkor...?

-Nézd csak! – mutatott élesen jobbra Karma – Közelít egy nőszemély.

Yume majdnem elnevette magát a megfogalmazáson, de csakhamar el is ment a jó kedve, mert hátulról valaki úgy neki ment, hogy a lány majdnem elveszítette az egyensúlyát.

-Hé! – fordult meg dühösen, hogy szembenézhessen a "merénylővel".

-Bocsi, csak látni szerettem volna, mi történik – védekezett Muramatsu. A lány sóhajtott egyet, és inkább az udvaron zajló ingyenmozira koncentrált.

-Hajrá, Bitch-sensei! – suttogta Kayano. Drukkolása nem volt alaptalan, ugyanis az emlegetett nőszemély már a tesitanáruk előtt állt, mégpedig szilárd alapállásban (már amennyire azt magassarkúban szilárdnak lehet nevezni), jobb kezében gumikéssel. Ebben a pillanatban egészen olyan volt, mint a Menyasszony a Kill Bill-ből, legalábbis Yume így érezte.

-Van egy perced, Karasuma? – a nyitott ablakon keresztül tisztán hallhatták a szavait, annyira messze azért nem volt az a bizonyos fa.

-Mi az? – nézett fel a férfi nem túl illedelmesen; láthatóan bosszantotta, hogy megzavarták ebéd közben – Talán ez egy álmerénylet, azonban nem fogok finomkodni.

-Ugyan, Karasuma – Bitch-sensei könnyed mozdulattal levette az ingét, már csak az az alatt viselt, fekete trikó volt rajta. Yume szemei elkerekedtek, azt azért nem gondolta, hogy ennyire filmes fordulatot vesznek a történések – Tényleg maradni szeretnék, ezt te is tudod. Csak egy kis szúrás, és máris vége mindennek.

Nem is rossz duma. Vajon az áldozatainak is ezt mondhatta?

-Kaphatsz cserébe valamit. Jobb élmény lesz, mint bármi, amit eddig megtapasztaltál. – nézett határozott mosollyal a férfi szemeibe Bitch-sensei.

-Nem aprózza el a műsort – jegyezte meg hátulról Okajima, és Yuménak meg sem kellett fordulnia, hogy tudja, milyen fejet vág osztálytársa.