Anabell Potter története

Part 58 - Dühkitörés

Különös érzés volt Tonks társaságában a roxmortsi vasútállomáson ácsorogni, és várni, hogy megérkezzen a Roxfort Expressz. Tavaly ilyenkor még a vonaton ültem, most pedig már egy teljesen más ember lettem, aminek a gondolatától vegyes érzelmek fogtak el.

- Elég furcsa érzés, emlékszem, amikor még én ültem a vonaton – sóhajtott Tonks kimondva azt, ami a fejemben gondoltam. Az arca fáradt volt és beesett. Látszott rajta, hogy az elmúlt időben fogyott is, és emiatt csakis a keresztapámat tudtam hibáztatni.

- Neked fura? Tavaly én még rajta ültem – mondtam a fejemet rázva, majd abbahagytam a táj bámulását, és aggódva felé fordultam. – Mellesleg... jól vagy?

- Kibírom – nevetett fel fájdalmasan. Az, hogy Remusba volt szerelmes, teljesen tönkre tette őt. – Te hogy vagy? – kérdezte.

- Kibírom – válaszoltam elmosolyodva, mire Tonks felhorkantott. – Izgi, hogy szobatársak lettünk – löktem meg a vállát, mire Tonks végre őszintén felnevetett.

- Csak aztán szólj, mielőtt felhozol egy random srácot – vigyorgott rám pajkosan.

- Majd úgy időzítem, hogy pont te legyél szolgálatban – adtam alá a lovat, mire mind a ketten felnevettünk.

A Roxfort Expressz megérkezett, és a diákok százai özönleni kezdtek lefelé a vonatról az állomásra. Mosolyogva intettem a Griffendéles talárban lévő Ronnak és Hermionénak, azonban Harryt nem láttam köztük. Később a tömegben felfedeztem Ginnyt, Lunát és Neville-t is, de az öcsémet még mindig nem.

- Te láttad valahol Harryt? – kérdeztem Tonkstól, aki kivont pálcával nézelődött.

- Nem, nem láttam – válaszolt a tömeget fürkészve. Néztük ahogy a diákok elindulnak a szekerek felé, de Harryt még ott sem láttam. Azonban egy percig teljesen megfeledkeztem róla, amikor alaposabban megnéztem a hintókat. Ezúttal már láttam a thesztrálokat, amitől belehasított a szívembe. Drága, Sirius... bár tudtam volna valamit a halálod ellen tenni.

- Felmenjünk megnézni a vonatra, hogy leszállt-e Harry? – kérdezte Tonks, mire észhez kaptam, és abbahagytam a csontos, denevérszárnyú állatok bámulását.

- Igen, mehetünk – mondtam, majd sietve felszálltunk a vonatra. Azonban a mozdony abban a pillanatban sípolt egyet, és lassan elindult. – Siessünk! – gyorsítottam fel, végig menve a vagonon, aminek végén egyből megtaláltuk, akit kerestünk.

- Jesszusom, Harry! – csattantam fel, de amikor megláttam, hogy nem tud mozdulni, értetlenül felnéztem Tonksra.

- Helló, Harry! * – köszönt Tonks, majd feloldotta a sóbálvány-átkot, Harry pedig hevesen pislogni kezdett, félig kilógva a láthatatlanná tévő köpenye alól.

- Gyerünk, lekell gyorsan szállnunk! – segítettem fel az öcsémet, majd az ajtóhoz rohanva kiugrottunk a mozgó szerelvényből. Majdnem felborultam, azonban sikerült megtartanom az egyensúlyom, és értetlenül bámultam az öcsémre, akit éppen Tonks segített fel.

Amikor elindultunk felfelé az iskolához, meghökkenve vettem észre Harry vérző orrát.

- Ki csinálta ezt veled?

- Malfoy – morogta sötéten Harry. – Köszönöm, hogy...

- Szóra sem érdemes * – mosolygott Tonks mellettem. Harry arcából ítélve ő is észrevette Tonks állapotát, de nem tette szóvá. Bizonyára ő nem is tudta az igazi okát. Talán csak annak könyvelte el, hogy hibáztatja magát a nagybátyja haláláért.

Érdekes volt belegondolni, hogy csupán tizenhárom vagy tizennégy év volt köztük, mégis Sirius a nagybátyja volt Tonksnak.

- Várj, rendbe teszem az orrod – állítottam le Harryt, visszatérve a gondolataimból, majd a kezemben lévő pálcámmal az orrára céloztam. – Hippokrax! – Harry orra egy reccsenéssel visszaállt a rendes állapotába, Harry pedig végig tapogatta az orrát.