ATTRACTION

7. Nem lehet evilági!

Kibámulok az ablakon. Egyértelműen nem az én lakásom felé tartunk és nem is az övéhez. Tanácstalanul simulok a kényelmes bőr ülésbe. Sosem voltam elveszett, úgy nőttem fel, hogy megtanultam kiállni magamért és mindig önmagamra támaszkodtam. Ebben a percben mégis azt érzem, nem tudom mit lépjek. Nem kellene vele lennem, nem szabadna jobban belefolynom egy ilyesfajta kapcsolatba. Nem csak a magam nyugalma miatt, de a többi fél tisztelete miatt sem. Ennek ellenére sem bírom meglépni, hogy azt mondjam elég ebből, vigyél haza és fejezd be ezt a viselkedést velem szemben. Pedig ez lenne a helyes.
Ez most egy olyan új helyzet, amivel nem tudok mit kezdeni.

Mikor felhajt a hídra, az jut eszembe, lehet hogy egy nyaralójába visz vagy ilyesmi. Abba bele se merek gondolni mit akar ott velem csinálni. Vagy hogy én mit tennék vele.
A rakpart felé kanyarodik, majd megmászunk egy hegyet. Sokszor jártam már erre, mert gyönyörű a kilátás, de ő egy olyan helyen hajt még feljebb, aminek a létezéséről sem tudtam. Érdeklődve pásztázom a mindinkább szűkülő aszfaltozott utat, ami lassacskán földúttá változik. Épp hogy egy autó elfér rajta, plusz a fák megsokszorozódnak körülötte. Mondhatni egy erdőben járunk. Máris átsuhan rajtam a gondolat, mégis csak a vesémre fáj a foga.

Mit is tudok róla?
Semmit!
És még Jay is óva intett!
Mit keresek itt?

Pánik keltő agyszüleményeim azonban befagyasztja, mikor közli, megjöttünk.

A csillagos ég ismét előbukkan, ahogy kimegyünk a sűrű lombok közül. Egy mini parkoló, meg egy vastag korlát előttünk, jelzi megállónkat. Egészen a védelmi vonalig gurul a fekete vadállattal. Még ki se szálltam, máris belátom az egész várost.

Szemet gyönyörködtető.

Elmormol néhány mondatot arról, hogy égve hagyja a reflektort, mert akkor időben észrevesznek minket, ha valaki szintén itt akar megállni. Mivel itt is csupán egy jármű fér el, okos ötletnek tartom. Viszont jelenpillanatban az jobban foglalkoztat, hogy kiszálljak és alaposan megnézzem magamnak a felkínálkozó látványt. Mivel nem szorulok az engedélyére, még mielőtt befejezné mondandóját, kipattanok.

A korlátba kapaszkodva vezetem végig tekintetem az alattam pihenő terebélyes városra. A sok fénnyel, égő lámpával olyan, mintha a csillagokkal tarkított égboltot akarná másolni. De míg az egyik hangos, valamint zűrzavaros, a másik csöndes és egyszerű. Teljes ellentétek. Pont, mint én, meg a mellém érkező férfi.

- Mit gondolsz? - kérdez rá véleményemre a kilátást illetően.

- Meseszép - válaszolok nagy, csillogó szemekkel.

- Az te vagy Sooyun. - sétál közvetlen közelembe céltudatosan.

Minden lépésében eltökéltség lapul, ennek ellenére nem kapkodja el őket. Lehetséges, hogy attól tart, megriaszt közeledése. Téves. Nem félek. Helyette ámulattal nézem végig mozgását, elvégre még nem találkoztam senkivel, aki minden porcikájából képes sugározni dominanciáját. Le vesz a lábamról.

Pokoli szemeket villant rám, miközben ráfog tarkómra. Ajkaim legyőzötten pattannak szét, azonnal megadva magukat. A levegő felforrósodik körülöttünk. A másodpercek sosem voltak még ilyen lassúak. A közelsége pedig sosem volt még ennyire távoli. Mindketten ugyanarra vágyunk.
Ráérősen húzza fejemet magához, de nincs az az isten hogy tekintetünk összekapcsolódását megszakítsa. Az illata elviselhetetlen izgalmat gerjeszt bennem. Néhány centi áll csupán közénk, amit láthatóan nem tervez csökkenteni. Epekedve figyelem sármos vonásait, kapizsgálva a lényeget. A beleegyezésemet várja. Azt, hogy önként vessem magam oda az éhes oroszlán elé. Magamtól menjek le a pokolba és mártózzak meg a mocsokban. Legyen ez egy saját döntés. A későbbiekben nem reklamálhatok és nem vádolhatom meg, hogy az ő hibája.
Tisztán látva a helyzetet illesztem össze ajkainkat, beletörődve, hogyha volt is rá esély, immár nem köthetek ki a mennyben. Viszont mindent megteszek annak érdekében, hogy ez a döntés megérje. Belemordul szánk találkozásába. Elégedetten nyugtázza, hogy megtettem, beigazolva, hogy valóban vágyódom utána. Neki ez elég, innen átveszi. Tarkómon pihenő kézfeje kicsit feljebb csúszik, így ujjait tincsem közé fúrja. Jólesően szalad végig rajtam a hideg, libabőrrel borítva mindenemet. Tettére engedelmesen nyitom szét ajkaim, beengedve ízlelőszervét. A szívem szeretne kiugrani mellkasomból, a karjaim pedig életre kelve másznak széles vállaira. Miközben nyelvünk egymást masszírozza elkap egy érzés, ami azelőtt még sosem. Azt se tudtam, hogy ilyen létezik. Melegséggel tölt el, illetve izgalommal. Olyan, mintha csak mi ketten léteznénk az egész Földön. A világ forog velem, teljesen megszédít. Az egész testemet remegés uralja be, képtelen vagyok türtőztetni magam. Úgy vonz, mint a mágnes.