Anabell Potter története

Part 61 - Főzetek

A csók óta nem találkoztam Perselussal, azaz már egy hete. Nem írt, nem keresett, pedig kétszer is voltam éjszakai őrjáraton a Roxfortnál, a többi nap csak Roxmortsban, de színét sem láttam.

Remusról sem esett szó, Tonks nem mondott semmi újdonságot róla, és ő sem írt, bizonyára elfoglalt volt. Tonks állapota nem javult, de látszólag nem is romlott, így csak továbbra is nyújtottam a baráti vígaszt.

Az ikrekkel leveleztem, és bár a boltjukban augusztus végén nem vettem semmit, mégis ragaszkodtak hozzá, hogy valamelyik szabad napomon látogassam meg őket, ami ellen nem is vitatkoztam.

Az egyik délutáni műszakom után, azonban ismét a Szárnyas Vadkan bejáratánál találtam magam. Tonks éjszakai szolgálatra készült, így nem tudott volna megállítani. De amúgy sem ismert volna meg, ha belép a kocsmába. Hosszú talárban érkeztem, az arcomba csuklyát húzva. Kitártam az ajtót, majd beléptem a dohos szagú kocsmába, ahol a pulttól Aberforth egyből felnézett, és úgy tűnt a csuklya ellenére is felismert, mert szó nélkül töltött nekem egy dupla adag cseresznyés gint, amit citrom levével öntött fel, hogy elvegyen kissé a maró izéből. Egy biccentés kíséretében kifizettem, majd leültem a bárpulthoz, hogy megigyam az italom.

- A Roxfort környékén minden rendben? – kérdezte recsegő hanggal.

- Szinte már unalmas, hogy mennyire rendben van minden – húztam le az ital felét. – Arra számítottam, hogy a minisztériumban a papírmunkák unalmasak, azonban ez sokkalta gyatrább – morogtam az orrom alatt.

- Ne aggódj, Anabell. Ami késik, nem múlik – morogta kelletlenül, majd amikor lehúztam a poharam maradékát újra töltött az italból a citromlevével együtt. Ismét kifizettem az igazgató bátyját, majd megpördültem a székemen, hogy a csuklyám takarásában végig nézhessek a vendégeken. A szokásos személyek voltak ott, az egyik egy éjszakás kalandomat is láttam, ezúttal egy vele egyidős boszorkány társaságában, aki viháncolt minden egyes szaván.

Szánalmas. Remélem én nem így néztem ki.

Azonban a sarokban felfedeztem egy ismeretlen személyt. Hosszú fekete talárt viselt, akár csak én, és az arcába volt húzva a csuklyája, előtte pedig egy pohár volt, aminek már csak az alján csillogott a lángnyelv whisky.

Az egyik alkalommal, amikor ott ittál, én is ott voltam. Csak csuklya volt a fejemen, így nem vehettél észre.

- Ki az a tag, Aberforth? – biccentettem az alak felé, azonban legbelült tudtam ki ő. Ahogy a poharáért nyúlt és megláttam a hosszú ujjakat és a kissé eres kezet, már nem is kellett Aberforth válasza, helyette kikértem egy lángnyelv whiskyt, felálltam a ginem társaságában, és odasétáltam hozzá.

- Elárulod mi az oka, hogy iszol? – kérdeztem felette állva, miközben felé nyújtottam a whiskys poharat. A csuklya alól egy sötét, kissé vöröses szem nézett fel rám, én pedig kérdés nélkül leültem vele szembe és letettem elé a poharat.

- Nem tudhatod meg... sajnálom – szólt rekedten, miközben elvette a poharat és lehúzta az ital felét. Én is vele tartottam, és megittam a sajátom egy részét.

- Renddel kapcsolatos? – kérdeztem tapogatózva.

- Fogjuk rá – szólt morogva. Vagyis Voldemorttal kapcsolatos is. A pohárral játszva azonban mégis elkezdett beszélgetni, amit valamiért nem vártam volna tőle. – Említette az öcséd, hogy gyanakszik Dracora? – kérdezte.

- Gyanakszik? Hogy értve gyanakszik? – vontam fel a szemöldököm, miközben félig lehúztam a csuklyát a fejemről, hogy jobban láthassam őt.

- Vagyis nem mondta el... – horkantott fel, miközben lassú mozgásán lehetett látni, hogy nem a második italánál tart. – Az öcséd azt gyanítja, hogy beállt halálfalónak.