Anabell Potter története

Part 63 - Lumpklub

Perselus kíséretében megérkeztem Lumpsluck szobájához. Nagyon meglepődtem, amikor beléptem a tágas szobába, amit smaragdzöld, bíbor és aranyfüggönyök díszítettek, és nevetéssel, meg zenével volt megtöltve. Nem kis számban összegyűltek az emberek, akik az érkezésünkor felénk fordultak, de aztán folytatták tovább a beszélgetésüket, italok társaságában.

- Anabell, kedvesem! – sietett elém Lumpsluck, miközben egy mellette álló diák kezébe nyomta üres poharát, aki aztán megszeppenve nézett a professzora után. – Á, Perselus társaságában érkeztél! Kitűnő! Perselus ahogy hallottam sosem kedvelte a Griffendéleseket, azonban te lehetsz a kivétel! – kuncogott jókedvűen, mire Perselus fintorgó arcot vágott, de nem szólt semmit.

- Jó estét, Lumpsluck professzor, köszönöm a meghívást – szóltam illedelmesen, miközben kigomboltam a talárom.

- A partihoz illően öltöztél, öröm így látni, auror felszerelés nélkül! – bólogatott, majd elővarázsolt két boros poharat, és a kezünkbe nyomta. – Kedves egészségetekre! Á, Harry, kedves fiam! – csillant fel a szeme, majd az érkező öcsém elé sietett, aki Luna társaságában lépett be az ajtón.

- Ez gyorsabban ment, mint gondoltam – fordultam jó kedvűen Perselus felé, aki csak a szemét forgatta, majd felvont szemöldökkel megszagolta a manóborát.

- Megihatod az enyémet is, nekem folyosóügyeletem is van ma – nyújtotta felém, miután látta, hogy három korttyal megiszom a sajátom.

- Nem, nem! – toltam vissza a felém nyújtott kezét. – Egy belefér – mosolyogtam rá, mire sóhajtva egyet ő is gyorsan megitta a sajátját.

- A bort nem kéne ilyen gyorsan inni... – jegyezte meg Perselus.

- Szóval szerinted is alkoholistának tűnünk? – fordultam körbe az ismert arcokat keresve, majd amikor megláttam a felszolgáló Neville-t, mosolyogva odaintettem neki. A fiú, amikor meglátta, hogy Perselus mellett állok, majdnem kiejtette a tálcát a kezéből, amin különböző koktélok voltak.

- Szerencsétlen – morogta Perselus, amin felnevettem. Eközben megláttam a menekülésben lévő Hermionét is, akit csak a lebbenő göndör fürtjeiről ismertem fel.

- Szia, Bell! Nem láttad... öhm, jó estét, Piton professzor – fagyott le Harry, aki éppen kézen fogva húzta maga után az álmélkodó Lunát.

- Potter. – szólt unottan Perselus.

- Szia, Anabell – mosolygott rám bambán a szőke hajú lány.

- Szia, Luna – viszonoztam a mosolyt, majd az öcsém felé fordultam, aki utálkozóan nézett Perselus szemébe. – Kit keresel? – Harry felocsúdott, majd rám pillantott.

- Hermionét.

- Arra futott – mutattam a függönyök irányába.

- Rendben, még beszélünk – intett, majd elindult Hermionét megkeresni, Luna pedig meglátta Trelawney-t, így hozzá társult.

- Megyek, szétnézek. Tarts velem, vagy ha szeretnél, addig keresd meg az öcsédet – nézett rám Perselus.

- Rendben, utána megyek. Még majd találkozunk – hajoltam hozzá közelebb, majd észbe kaptam, hogy hol is vagyunk. – Jaj, bocsánat – léptem hátra gyorsan, mire Perselus jókedvűen horkantva elment tőlem, dagadó talárjával. Mosolyogva néztem utána, majd elindultam Harryt megkeresni, akit rövidesen megtaláltam egy függöny takarásában, Hermionéval.

- Hát itt meg mi folyik? – léptem melléjük, mire Hermione sikkantva felugrott.

- Ó, a szívbaj, Bell! – sóhajtott Hermione.