Piros padon pongyolában

Csöndesen szitál az eső. Néha az arcomra hull az ég egy-egy kósza könnycseppje, velem együtt sirat Téged, lelkemnek virága, pedig csak napkeltekor vittek el a katonák, hogy te is csatába indulj a hazáért.
Végighúzom kérges tenyerem az erdei pad pirosra festett deszkáján. Nászajándékba készítetted tavaly nyáron, miután a falu színe-java előtt, Isten kegyelméből összekötöttük az életünket. Ide költöztünk a falu legszélére, hiszen te vagy a vadászunk. Már a jegyességünk alatt is mindig itt, az erdő szélén vártalak, aztán elkészítetted nekem ezt az ülőkét, hogy ezen ülve lessem, mikor bukkansz ki a fák közül.  Most ezen a piros padon ülök a pongyolámban, és azért imádkozom a Magasságoshoz, hogy életben jöjj majd vissza hozzám.

Várlak én még most is, lelkem! Minden áldott nap itt üldögélek, hátha meghallom, hogy nyílik az erdő felőli kertkapu, és epedve kívánom, hogy te lépj be rajta. Végigsimítok hatalmas hasamon, és ma azért imádkozom, hogy megláthasd őt. Ha tudtad volna, hogy gyermeket hordok a szívem alatt, elbujdostál volna, hogy velünk maradhass? Hiszem, hogy igen!

Még ma is várlak, ugyanazzal a szerelemmel, amit egykor éreztem a szívemben. Húsz éve már, hogy harcba vittek téged is, de nem jöttél vissza. Húsz év a szerelmed nélkül, húsz év láthatatlan börtönbe zárva! Nem tudjuk máig sem, hogy élsz-e, vagy valahol már az édes anyaföld takar. Nem tudhatom sem én, sem a fiad, kinek már családja lett és elment a háztól messze innen. Magával vitt volna, de én ki nem megyek a házunkból! Honnan tudnád akkor, hol keress engemet, ha mégis visszatérsz?

Ötven esztendő úgy száll el, mint szürke galamb a nyári szélben, ki a párját keresi. Ötven esztendő, végig érted sóvárogva, kedves! Bár lett volna bármi hírem, bárcsak legalább a tested elküldték volna nékem, hogy én temethesselek el! Öt unokád született, a legkisebb szeme éppoly huncut, mint a tied volt, Jánosom. Ő hozott most el ide, hogy elköszönhessek, mert nem tudlak már tovább várni. Eljárt az idő felettem, aszott lett már kezem, amivel arcodat simogattam, amivel a pirosra festett padot érintem. A kis János lent vár rám, hogy visszavigyen az Otthonba, de nem akarok én már innen elmenni sehova. Emlékszel a pongyolámra? Abban ülök itt most is, hiába foszlott, pont ide tartozik, mint én is. Ha látnád a régi házunkat! Rá sem ismernél már.
Csöndes sóhaj hagyja el száraz ajkaim, messze föl az égig száll, mint akkor is minden óhajtásom. De Isten nem hallgatott meg, nem adott vissza nekem. Elered az eső, apró cseppeket hullat az ég. Megnyikordul az öreg kertkapu, lassan hátrafordulok, hátha nem csak a képzeletem játszik velem. A könnyeim patakként indulnak el lefelé ráncos arcomon, ahogy meglátlak, édes, édes lelkem! Éppoly fess vagy, mint azon a reggelen, mikor elhagytál engemet, elhagytál a hazáért. Mosoly játszik az arcodon, ahogy kezed nyújtod felém. Úgy sétálok hozzád, mintha lábam nem érintené az erdő csúszós talaját, átölelsz és hosszan a karodba zársz.

Boldogan hunyom le a szemem, most már megpihenhetek melletted, Jánosom.