Anabell Potter története

Part 64 - Karácsony

Egy óra múlva Remustól úgy rántott el Harry, mintha mindvégig arra várt volna, hogy ellépjek a keresztapám mellől. Homlok ráncolva figyeltem az öcsémet, aki a csuklómat fogva felráncigált az emeltre, majd becsapta mögöttünk a szoba ajtaját.

- Na, ki vele – fontam össze a mellkasom előtt a karom.

- Idáig gyanakodtam Malfoyra! Úgy gondoltam, hogy beállt a halálfalók közé, és most végre be is teljesült a gyanúm! – hadarta. – Nem tudom mi a feladata, de Piton felajánlotta neki a segítségét, hogy támogatja...

- Jaj, Harry... – sóhajtottam. – Sose unsz rá a Piton iránti utálatodra?

- Nem hallgatsz meg, Bell! – emelte fel a hangját Harry kétségbeesetten. – Letette a Megszeghetetlen Esküt! – felvontam a szemöldököm, amikor ezt kimondta, majd gondolkozni kezdtem. Tudtam, hogy Bellatrixnak és Narcissának letette a Megszeghetetlen Esküt, hogy mindenáron védelmezze és támogassa Dracót... már csak a fiú feladata volt kérdéses.

Vigyáznom kell rá. Ez a feladatom egyik része. A másik részét pedig rám erőszakolták. Nem akarom megtenni... de muszáj lesz.

- Tudok róla, Harry. – az öcsém döbbenten meredt rám, és nem tudta eldönteni, hogy erre mit mondjon.

- Mégis honnan tudsz róla? Ha ezt el is mondta Dumbledore-nak, ő biztos nem mondta el a Főnix Rendjének! – rázta a fejét. – Ő... ő mondta el?

- Igen, Harry. Ő – forgattam a szemem. – Perselus csak azért...

- Ó, szóval Perselus – húzta gúnyos mosolyra a száját Harry.

- Azért ajánlotta fel a segítségét Malfoynak, hogy kiszedje belőle a tervét! Nem vagyok hajlandó veled erről vitatkozni, ott van neked Ron, aki elhiszi ezt a Piton iránti paranoiádat – fújtattam dühösen, amikor megláttam a reakcióját. Harry mérgesen meredt rám, ahogy ezt kimondtam, de nem törődtem vele.

- Hallottalak múltkor titeket a folyosón... – megrökönyödve néztem az öcsémre, és azt hittem helyben kitekerem a nyakát.

- Te képes voltál... a saját nővéred beszélgetését kihallgatni? – sziszegtem közelebb lépve hozzá, mire talán életében először, Harry megijedt tőlem.

- Azt... azt hittem, hogy bántani akar téged vagy valami fontosról...

- Neked ahhoz semmi közöd, hogy ő mit akar velem csinálni! – emeltem fel a hangom. – Az csakis az én dolgom! Én sem avatkozok abba, hogy mit csinálsz a Roxfortban, meg persze nem is osztanád meg velem... – nevettem fel dühösen. – ...és neked sincs ahhoz közöd, hogy én mit csinálok!

- Régen sosem védted ilyen szinten azt a denevért! – rázta a fejét idegesen. – Mégis, hogy csavarhatott így az ujjai köré?!

- Persze, mert én nem csavarhattam őt a saját ujjam köré – húztam gúnyos mosolyra a szám, mire Harry döbbenten eltátotta a száját.

- Te... te összejöttél vele?

- Elismétlem magam: semmi közöd sincs a magánéletemhez. Azt gondolod, hogy a Roxfortban mindent tudtál rólam, azonban akkor is voltak ugyanúgy titkaim – böktem meg a mellkasát. – Ideje, hogy tiszteletet tanulj, és ne üsd bele az orrod mások dolgába – meredtem rá dühösen. Harry arcáról és szemeiből szokás szerint olvasni tudtam. Szomorú volt, dühös és... csalódott. Csalódott bennem. – Minden, ami rád tartozik, vagy amit megszeretnék veled osztani, arról úgyis tudni fogsz...

- Amiatt a halálfaló miatt képes vagy a saját öcséddel veszekedni? – hitetlenkedett.

- Az a ''halálfaló'' napi szinten kockáztatja az életét az olyan hálátlanokért, mint te – ráztam a fejem szomorúan. – És ezt a veszekedést csak saját magadnak köszönheted. Nem várhatod el mindenkitől, hogy melléd álljon mindenben. Világ életemben melletted álltam, tudod? – néztem rá szomorúan, Harry pedig elfordította a fejét. – Életemben először a saját véleményem mellett állok ki.