Éjszaka, amiről nem beszélünk többet

1. fejezet

Aznap nem történt semmi.

Az égvilágon semmi, amire kicsit is emlékeznie kellett volna. Éppen ezért, nem is gondolt rá soha többet.

Vagyis... szép is lett volna, ha ez ilyen egyszerűen megy. Az igazság az, hogy csak szerette volna elhitetni magával, hogy képes nem gondolni rá. Az a nap mégis minduntalan lepergett a lelki szemei előtt. Újra és újra. Hiába próbált felejteni, minél jobban erőltette, annál tisztábban emlékezett mindenre, az utolsó, legapróbb lélegzetvételéig.

Azon a éjszakán kíméletlen ciklon érte el a várost, heves zivatarokat és szeles időt vonzva magával. A csapadék megállíthatatlanul szakadt alá a szürke égboltból, tisztán rémlet neki a jellegzetes illata, ugyanis az ablak résnyire nyitva volt. Fagyos léghullám szökött be odakintről ezzel lehűtve a forró mámorban úszó szobát. Ők pedig ezt szinte észre sem vették. Az erkélyt vadul verdeső cseppek durva, monoton moraját egy valami tudta elnyomni csupán: a szívük zabolátlan dobogása.

A padlón mindenholt üres szakés palackok hevertek. Nem olyan rég töltötte be a tizenhatot, így már legálisan ihatott az edói törvények szerint. Ezt pedig ki is használta. Még sosem tapasztalt hasonlót korábban. Elméje tökéletesen tisztára mosódott, tovatűnt belőle minden kétely, szorongás, korlát vagy a félelem. Minden olyan jelentéktelennek tűnt, semmi sem érdekelte igazán, mintha a tetteinek nem lettek volna többé következményei. Nem akart gondolkozni, nem akart foglalkozni semmivel. Nem is igazán volt ereje ilyesfélékre koncentrálni, miközben egy meleg, verejtéktől gyöngyöző test simult szorosan az övéhez.

Aznap nem történt semmi.

Ezt eldöntötte magában. Az is csak egy átlagos nap volt, akár az összes többi. Úgy folytatta az életét, mintha minden ugyanolyan lenne, mint rég.

Mert ugyan mi változott volna? Egyáltalán nem vágyott arra, hogy ismét átélhesse mindazt, amit akkor.

Még hónapok elteltével sem...

~•~•~•~•~•~

- Ez lenne az? - kerekedtek el kíváncsian a Yato lány odáig érdektelenséget tükröző szemei. - Ez az a ház?

A jobbján ácsorgó barátnője elsőre összerezzent, amikor váratlanul tört meg a már jó ideje rájuk telepedő, baljós csend, majd félénken bólintott. Arra azonban sehogy sem bírta rávenni magát, hogy akár egy árva hangot is kipréseljen az addigra már véresre rágott ajkai közt. Tekintete úgy remegett, mint annak, aki menten elbőgi magát. Ez azonban a legkevésbé sem hatotta meg az általa felkeresett yorozuyát, aki minél előbb túl szándékozott esni a látogatásuk apropóján - lévén, hogy más sem hiányzott neki, mint hogy lemaradjon az esti Bruce Lee maratonról a tévében.

- Hát akkor - csukta össze hatásvadász mód az esernyőjét vörhenyes hősnőnk, mialatt tett egy határozott lépést előre az útjukat keresztező, sűrű növényzetben. Már több métert haladt a lábát csapkodó gyomok között, amikor a nyomát követő susogás még mindig váratott magára. - Te nem jössz, Sachiko-chan? - billentette hátra bambán a fejét, de addigra a másik lánynak csak a hűlt helyét találta. Pedig egészen odáig úgy aggódott azért a buta macskáért.

Egy laza vállrándítással konstatálta, hogy alighanem ezen a ponton szállt véglegesen inába a bátorsága. Őszintén, a viselkedése alapján már azt is csodálta, hogy egyáltalán idáig elkísérte őt. Reggel óta úgy remegett, mint a nyárfa levele tájfun idején. Kifújt egy nagy adag levegőt, majd amint elmormolt pár alig hallható szitkot, újfent megindult előre, immár teljesen magára maradva.