Korhatáros

15. rész

- Egy-két-há-négy öt-hat-hét-nyolc, egy-két-há-négy öt-hat-hét-nyolc...
Zsolt monoton ütemben számolta a keringő ritmusát a visszhangzó tornateremben, mi pedig hűségesen lépkedtünk rá, ki-ki több-kevesebb sikerrel.
Magamban én is mormoltam a ritmust, próbáltam minden figyelmemet erre fordítani, és kitartóan elnézni a partnerem feje mellett. 

Hatodik alkalommal próbáltunk. Az alaplépést és a forgásokat már mindenki elsajátította, valamint a koreográfiát is elkezdtük, de egyelőre - Zsolt szavaival élve - szárazon, azaz zene nélkül. Sőt, még el sem árulta, hogy milyen számra készített koreót. 

Ivánnal meglepően egyszerű eddig a közös munka, tekintve, hogy nem beszélünk egy szót sem, sőt egymásra sem nézünk, illetve a kelleténél többször nem érintjük meg egymást.

Amíg Zsolt instrukciókat ad, bár a többi pár pozícióban marad, Iván elenged  és lép egyet hátra. Számomra ez tökéletes megoldás lenne, viszont így újra és újra át kell élnem a pillanatot, amikor felvesszük a tartást és hozzámér. Próbálom utálni, felidézni a megalázó beszédét, a lenéző pillantásit, de a teste közelsége, az illata nem könnyít meg semmit. Viszont baromi büszke vagyok magamra, amiért már csak egy kis egészséges gyomorremegést tud okozni. Kezdem őt megszokni, azt hiszem.

- Szuper srácok, nagyon jól haladunk. - állt meg Zsolt és beszélni kezdett, ezért Iván azonnal elrebbent mellőlem. - Arra gondoltam, hogy jutalmul, amiért ilyen ügyesek vagytok, most megmutatom a zenét. Bízzatok bennem, igazán karácsonyi bálhoz illő lesz, imádni fogjátok.

Tánctanárunk hatalmas vigyorral csatlakozott rá a telefonjával a tornateremben lévő hangfalakra, és minket figyelve elindította a lejátszást. Le se tudta volna tagadni, hogy alig várja a reakcióinkat.

Már az első dallamok felcsendülésénél felismertem a zenét, és fülig érő mosollyal néztem vissza Zsoltra. 

Gimnazista koromban oroszt tanultam második idegen nyelvként, és a tanárnőnk karácsonyi "ajándéka" minden egyes évben az volt, hogy órai kereteken belül megnéztük közösen az Anastasia-t. Valójában 4. év karácsonyára már az egész nyelvi csoport kívülről tudta a mesefilm szövegét, de akkor is imádtuk, igaz különböző okok miatt. Valójában nekünk mindegy volt, csak tanulni ne kelljen.
Így a Once upon a december című dal felismerése tényleg nem okozott számomra problémát.

Zsolt nagyon belelkesült, amint meglátta rajtam a felismerés jeleit, két lépéssel közelebb jött, és máris elkapott, pozícióba állított és elkezdett vezetni.

A kezdeti meglepettségemből hamar felocsúdtam, és legnagyobb csodálatomra, egész gyorsan felvettem a tánctanár által diktált ütemet.
A tánc és a zene keveredése valami fantasztikus volt, már csak arra eszméltem, hogy felcsendülnek az utolsó dallamok, majd elhal a zene. A többiek pedig tapsolni és ujjongani kezdtek. Természetesen a leghangosabban Márk fejezte ki az érzelmeit.

- Aztaaaa, ez nagyon király volt!

-Nos örülök, hogy tetszett, nagyjából így fog kinézni az előadás, csak pár közös elemet hagytam ki. Köszi Léna a segítséget, szuper voltál! Mára ennyi, jövőhéten folytatjuk! - mondta Zsolt, majd elengedett, és elkezdte összeszedegetni a cuccait.

-Wow Léna, ez nagyon menő volt! Jól le tudtad követni Zsoltit! - Márk egyből csatlakozott hozzám és együtt igyekeztük elhagyni a termet.

- Ó hidd el, nagyon sokat számít, hogy szuperül vezetett, én csak sodródtam az árral. - mondtam mosolyogva, de igazából én is tényleg jónak éreztem ezt az egészet.

-Léna egy szóra! - már majdnem kiléptünk a tornaterem kétszárnyú ajtaján, amikor Zsolt megszólított.

-Látom tetszett a zeneválasztás! - kezdett bele, mire én mosolyogva helyeseltem a kijelentését.

-Igen, magát a mesét is imádom, ez a rész pedig különösen a kedvencem. És szerintem szuper választás egy karácsonyi bálra.

-Örülök, azt hiszem a többieknek is tetszik. Azon gondolkodtam még egyébként, hogy esetleg lenne-e kedved valamikor meginni egy kávét próba után?
Akár most is... Vagy igazából amikor ráérsz!?

Az ajánlata kedves volt, és egész aranyosan jött zavarba, amikor megkérdezte.

-De persze, nagyon szívesen. - kedveltem Zsoltot, és valójában nem volt szívem visszautasítani az ajánlatát. Egy kávé amúgy sem a világvége. Nem kell egyből többet látni a dologba. - Viszont most van még egy kis javítani valóm, legyen inkább a következő próba utáni alkalom.

Mosolyogva váltunk el, nekem pedig közben eszembe jutott, hogy még haza kell dobnom Márkot kocsival, mert már az a busz elment ebben az órában, amivel hazajuthatna. Jogsija pedig még nincs.

-Na bocsi itt vagyok, mehetünk is.

Ahogy kilétem az ajtón, egyedül Márk társaságára számítottam, ehelyett egy Márk-Iván-Judit kombóba botlottam. Természetesen. Hát persze, mi másba?

-Tanárbácsi különórát tartott a kis kedvencének? - Judit maró gúnyos cincogása abban a pillanatban lyukasztotta ki a dobhártyámat, amint kinyitotta a száját.

-Ne már Judit, szerintem tök menő volt az a tánc, amit rögtönöztek! - Márk egyből a védelmemre kelt, de azzal nem számolt, hogy ez csak olaj lesz a tűzre.

-Na a másik lovagod! Mi lenne ha kicsit hatnál Zsoltra a.. khm... bájaiddal és visszacserélnénk a párokat?

-Judit, nem hiszem, hogy egyáltalán én kértem volna ezt a párcserét, és azt sem tartom valószínűnek, hogy az én szavam döntő lenne abban, hogy újra Márk legyen a párom. - próbáltam a lehető legkevesebben magyarázni. Bár a visszacserélés gondolata számomra is csábító volt, nincs az az isten, hogy én Judit kedvére tegyek.

-Judit mehetnénk már végre? - Iván türelmetlen baritonja ütötte meg a fülemet, miközben a falnak dőlve nézett unottan az órájára.
Én mondom, ezt a látványt be kéne tiltani.

Minden jel szerint a nőt várta.
Vajon együtt mennek haza? Vagy egyenesen a lakására viszi?
Ha a pletykák igazak, néha szívesen élvezik egymás társaságát. És nem csak beszélgetnek meg teázgatnak, azt hiszem.
A pulzusom kezdett emelkedni, ahogy az ereimben végigszáguldott Judit és Iván entyempentyemének gondolata.

De te jó ég, hát mit érdekel ez engem?

-Márk mi is mehetnénk. - nem lett volna muszáj kiemelni, hogy Márkkal közösen terveztünk hazamenni, de a kisördög mégis kimondatta velem.

Közbe a társaságunk megindult kifelé az épületből.

-Ó, kialakulóban a tanári kar új álompárja? - esküszöm ez a nő csak vinnyogva tud beszélni. Meg milyen új álompár? Hát mégis ki a régi? Ő és Iván? Vicc kategória.

-Léna csak hazadob. - köszi Márk, ezt igazán az orrukra kellett kötni.

-Persze, persze. - Judit elérte a kijáratot, de még kilépés előtt hitetlenkedve visszanézett ránk.

Ezután történt, hogy Iván kezet fogott Márkkal és közbe valamit motyogott a fiúknak , az pedig nevetve megrázta a fejét. A tanár úr felém csak intett egyet, gondolom ezt szánta elköszönés gyanánt.

- Mit mondott neked Iván annyira titokzatosan, amikor elköszönt? - kérdeztem Márkot már az autóban, miután kitárgyaltuk, hogy Judit mekkora egy szemét kígyó, útban a lakása felé.

Próbáltam a lehető legközömbösebb hangot megütni, mint aki nem is kíváncsi, csak úgy mellékesen felhozza.
Valójában majd'meghaltam, egész úton erre voltam kíváncsi.

-Áh semmi különöset. Csak figyelmeztetett, hogy ha feljössz a lakásomba, próbáljak meg józan maradni, hogy veled foglalkozhassak, ne a hányós vödörrel. - Márk már csak nevetett az egész kirándulós sztorin, így én is csatlakoztam hozzá, bár az általam kiadott, nevetésre hajazó hangok inkább voltak kényszeresek, mint szívből jövőek.

Hál'istennek sötét volt már, így a fiú nem láthatta a paradicsomra hajazó bevörösödött arcomat.

Hihetetlen, hogy Ivánnak van képe azzal az éjszakával ilyen gúnyosan poénkodni.