Anabell Potter története

Part 66 - Összetört szívek harca

Fokozott védelem alá került a Roxfort, amikor Dumbledore bejelentette, hogy az öcsém társaságában elhagyja az iskolaterületét. Dumbledore bizonyára nem tudhatta, de Harry beavatott az előző roxmortsi kirándulása alatt, hogy mégis mit mennek el felkutatni. Horcruxok... borzasztó dolgok. Soha nem hallottam róluk, azonban amikor Harry felvilágosított, teljesen elszörnyedtem. Voldemort több részre tépte a saját lelkét, cserébe, hogy örökké élhessen. A mai napig elszörnyedek ettől a tudattól, hogy lehetséges akár hét felé is szakította a lelkét. Azonban Harry megnyugtatott, hogy a napló – amit négy éve elpusztított – is egy horcrux volt, így egyet kizárhatunk. Emellett Dumbledore is elpusztított egy gyűrűt, ami szintén az volt. Azért feketedett el az igazgató keze. Így, ha sikerült is Voldemortnak hetet készítenie, már csak öt volt hátra.

Tonksszal pontosan a Roxfort kapuja előtt álltunk. Dumbledore személyesen állított oda minket, mivel bennünk bízott a legjobban, mert ugyebár a Főnix rendje tagjai voltunk. A közelünkben Kingsley álldogált – akit a fokozott védelem miatt Robards vezényeltetett ide. A parancsnokunk is a közelben lehetett, legtávolabb Roxmortsban.

Perselussal a nap folyamán nem találkoztam. Tegnap voltunk utoljára együtt, de nem csodálkoztam, hogy nem kereste a társaságom. Nagyon rossz állapotban láttam őt aznap. Úgy tűnt, mintha valami készülőben lenne a hátam mögött, amibe nem hajlandó beavatni, de nem hibáztattam őt. Azonban, amikor pár könnycseppet elmorzsolt az ölelésemben, teljesen megrémültem. Perselus Piton sír? Lehetetlenségnek tartottam. Csak egyszer láttam őt sírni, de akkor is ittas volt.

Valahol legbelül alig vártam, hogy véget érjen a küldetése, és visszatérjen az eredeti önmagához, de valami legbelül azt suttogta, hogy semmi sem lesz a régi. Erre az éjszakai rémálmom is tökéletes példát adott, amikor Tonks költött fel, hogy ne zokogjak, mert minden rendben van.

Azt álmodtam, hogy Harry és Perselus párbajoznak, a háttérben pedig halálfalók állnak, és valami lángra is kapott mellettünk. Én pedig csak a földön térdepeltem, és olyan üresség és szomorúság telepedett rám, ami teljesmértékig megbénított.

Amikor felébredtem nem tudtam, hogy miért éreztem úgy az álmomban ahogy, de könyörögtem, hogy ne váljon valóra. Azonban a kígyós álom után már erősen kételkedtem. Azt is egy nappal előtte álmodtam meg. Lehet ez is ma fog bekövetkezni. Jaj, csak ne veszítsem el egyiküket sem...

Hirtelen Tonks hátra tántorodott, miközben rémülten az eget bámulta.

- Mi a baj? – fordultam felé, Tonks pedig némán felmutatott az égre. A Sötét Jegy, pontosan a Roxfort kastély legmagasabb tornya felett megjelent, jelezve, hogy veszélyben a Roxfort.

- Itt vannak – suttogtam. – Csak Robards tudja feloldani a védővarázslatot, mégis hol van? – kezdtem pánikolni.

- Itt vagyok – hallottam magam mögött a hangját, miközben felfutott a hegyen, mintha az neki semmiség lett volna. A pálcáját a lakatra szegezte, majd másodperceken belül feloldotta a zárt.

Ne aggódj, Anabell. Ami késik, nem múlik – visszhangzottak a fejemben Aberforth szavai, majd okkklumentálni kezdtem, mielőtt futásnak indultam volna a kastély irányába. Vettem egy mély levegőt, és minden érzelmet kiürítettem a fejemből.

- Tonks, szólni kell a Rend többi tagjának – markoltam meg a nő vállát, aki szintén futásnak indult a társaságomban.

- Küldjünk patrónusokat – szorította a pálcáját, mire bólintottam egyet, és egyszerre idéztük meg őket. Az őzsuta és a farkas egymás társaságában vágtázott el a fejünk fölött, majd csatlakozott hozzá egy hiúz is, ami Kingsley-től származott. Az én patrónusom az Odúba indult el, míg Tonks-é Remushoz, Kingsley-é pedig bizonyára a Minisztériumba. Mögöttünk Proudfoot, Dawlish és Kinglsey is futásnak eredt, előttünk pedig Robards rohant a kastély ajtaja felé, amit szinte kirántott a helyéről, olyan erővel tépte fel.