Nem Csináltam Semmit! (BEFEJEZETT)

11.

Másnap ijesztően könnyen keltem fel. Nem hazudok, az ágy kidobott már fél hatkor! Mivel tudtam, hogy most már nem fogok tudni visszaaludni, úgy döntöttem elfoglalom magam. Odabotorkáltam az ablakomhoz és egy mozdulattal széthúztam a függönyöm. A nap már felkelt, de tény, hogy egy másfél hónappal ezelőtt hamarabban volt a napfelkelte.
Gyorsan felöltöztem a szekrényemből kirángatott ruhákba. A hajamat csak ideiglenesen összegumiztam, és a mamuszomat felvéve lecsoszogtam a lépcsőn. A konyha felé vettem az irányt, hogy megihassam a reggeli teámat. Hát igen, én jobban szeretek teázni, mint kávézni, de legnagyobb sajnálatomra a suliban nincsen rendes. Ezért szoktam termoszban vinni.
Hozzá is látnék, csakhogy az én drága édesapám a frászt hozzá rám.
-Jóreggelt! Már ilyenkor ébren? -kérdezte. Nem csoda, hogy furcsállotta, engem általában úgy kell kirángatni az ágyból. Ő egyébként már ötkor felkel, hogy elmenjen futni. Sokszor próbált rávenni, hogy menjek vele, amibe még bele is egyeztem volna. Csak hát, ugye nekem nem okés az, hogy én ilyen korán felkeljek.
-Kidobott az ágy. -feleltem végül. Eközben persze már tettem fel a vizet.
Anyum pedig ezt a szent pillanatot választotta a megérkezéshez. Intettem neki köszönés gyanánt, majd folytattam az elfoglaltságomat.
-Mit kérsz reggelire? -intézte felém a kérdését felém anya. Elgondolkozva néztem a pultot, hogy rájöjjek mit kívánok, de végül csak megráztam a fejem.
-Most nem vagyok éhes. -mondtam. Kezdem azt hinni, hogy valami nem okés a mai nappal. Anya is meglepődve nézett rám, nem értette, hogy mi bajom van, ugyanis én általában 0-24-ben éhes vagyok.
-Biztos? Nem vagy te beteg? Szeretnél itthon maradni? -kérdezte.
-Jól vagyok. De most csak a teát kívánom. -mosolyogtam rá. Ő csak bólintott egyet és elkezdte pakolni Mark-nak az tízóraiját.
-Reggelt' emberek! -jött le a lépcsőn az emlegetett szamár. Közben a vízforraló elkezdett sípolni, ezért gyorsan leállítottam, és már öntöttem is a bögrémbe.

Ritka pillanatok egyike amikor én viszem Mark-ot a suliba. Leginkább azért, mert mire felkelek, már nem marad idő arra, hogy elkészüljek. Leginkább délután szoktam érte menni, mert a szüleink akkor még dolgoznak. De most időben keltem fel, ezért megyek vele én. Hozzá képest én csak vánszorgok. A drága öcsikém deszkázik, ezért talán nem annyira égő, hogy ilyen lassú vagyok. Na igen, minden alkalommal ezzel hitegetem magam.
Már az utca végén jártunk, amikor Mark két barátja jött szembe. Mivel a sulijuk egy utcára van, úgy voltam vele, hogy most már nem fog eltévedni, szóval odakiáltottam neki.
-Mark, délután egy órával később tudok csak jönni!
-Okés, majd írok, hogy hol leszek! -üvöltötte vissza. Csak vállat vontam és elindultam a gimi felé. Kedden matekkal kezdünk, de tanár jófej, és nem szokott sok dolgozatot íratni. Ezen gondolkodva értem oda a sulihoz, ahol már állt pár ember. Igazából minden rendben volt, egy dolgot kivéve. AZT, HOGY MINDENKI ENGEM BÁMULT! Ez leginkább azért furcsa, mert nem vagyok túl érdekes jelenség, ezért sem szoktak így nézni az emberek. De amikor körbe néztem, elkapták a tekintetüket (vagy nem). Végül csak elindultam befelé, ahol MÉG TÖBB ember bámult rám. Én ezt eléggé megelégeltem.
-Most komolyan, mi van? Miért bámul rám úgy mindenki, mintha megöltem volna valakit? -kiáltottam. Mivel senki sem válaszolt odamentem egy kilencedikeshez és megkérdeztem tőle, hogy mi a rák van. Ő csak felém mutatta a telefonját. Egy bejegyzés volt, amin az a kép volt amit a tegnapi ismeretlen küldött nekem. Ah f@szom, most komolyan?! Ez eléggé megmagyarázza a dolgokat. Fintorogva köszöntem még a segítséget és indultam megkeresni Justint.

A szekrénye előtt találtam meg, ahova a tornazsákját gyömöszölte be. Vállon csaptam, hogy rám figyeljen.
-Beszélnünk kéne, nem gondolod? -kérdezte tőlem.
-De igen. Megmagyarázom, ha többiekkel leszünk! -mondtam.
-Ennek örülök, de szerintem mindenekelőtt neki magyarázd meg! -mutatott a hátam mögé. Odafordultam, és láttam, hogy a BTS közeledik, és láthatóan nem voltak túl boldogak.