Megmentő - Azahriah ff.

1.rész - Elnyel a sötétség

Lia szemszöge

Egy halk sóhaj hagyja el a szám, miközben összébb húzom magam a kanapén. Még csak ősz van, de a hideg már beköszöntött. Kezemben lévő forrócsokit bámulom, majd lassan felemelem tekintetem az előttem elterülő sötét erdőre. A sötétség megnyugvást jelent, a hideg levegő érezteti velem, hogy még élek és küzdenem kell azért, hogy jobban legyek. De mindezt hogyan kellene megtennem, ha nem látom a fényt az alagút végén? Hogyan küzdjek valamiért, ha elnyel a sötétség és egyre mélyebre ránt? Hogy oldjam meg a problémáim, ha már azt érzem, hogy a sötétség a megnyugvás, mert tudom innen lejjebb már nem zuhanhatok? Ezek a kérdések formálódnak meg bennem minden egyes nap, mióta itt vagyok. Egy hete másra sem tudok gondolni, minthogy számomra már nincs kiút. Fel kellene adnom a szenvedést és csak beletörődni, hogy nem lesz jobb, de ő sosem engedné, hogy ezt tegyem. Miatta nem adhatom fel. Nem adhatom fel, mert megígértem, hogy erős maradok.

Hazudtam volna? Nem, tényleg az akarok lenni és bízom benne, hogy ez sikerülni is fog, de ahhoz össze kell szednem magam és találni valamit, amibe kapaszkodhatok, ami visszaránt a valóságba és megmutatja nekem, hogy bármennyire is szar ez az élet, azért minden szomorú percben van egy apró dolog, ami boldogságot jelent számunkra. Az élet hullámvasút, ahol egyik pillanatban fent vagy a másikban meg a lehető legmélyebben, vagy éppen egyszerre mindkettő. Sose tudhatod, hogy a következő perc mit hoz, csak bízhatsz benne, hogy nem tesz teljesen tönkre.

Csikorgó kerekek hangjára kapom oldalra a fejem. Egy fekete Range Rover áll meg a ház előtt, sötétített ablakokkal. Említették, hogy ma jön egy újabb személy, csak én nem igazán foglalkoztam vele, mivel amúgyse érdekel senki, aki itt tölti a következő egy hónapot. Egy magas göndör hajú srác száll ki a kocsiból, majd vágja be jól maga után az ajtót, amire összerezzenek.

Táskájával a kezében kopogtat be az ablakon, mire azt leengedik. Egy idősebb hapsi bámul ki rá, majd mielőtt a srác megszólalhatna szavába vág.

- Tudom, hogy nem éppen akarsz itt lenni, de jót fog neked tenni, te is tudod, hogy szükséged van egy kis nyugalomra - mondja erélyesen elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam.

- Leszarom Péter, semmi kedvem itt lenni, de belementem, mert ezt akarjátok - morogja. - De az biztos, hogy egy kis környezetváltozás jót fog tenni, mivel senki nem lesz a nyomomban.

- Csak ne csinálj semmi hülyeséget, te gyerek - sóhajt fel. - Egy hónap múlva, jövök, vagy ha szükséged van valamire szólsz és én máris hozom neked, rendben?

- Mintha lenne választásom - tárja szét a karjait, majd fordul el és indul meg táskájával a bejárat fele.

- Csak óvatosan kölyök, tudod, hogy szükséged van rá - kiált utána.

A srác mit sem törődve sofőrje mondandójával vágja be maga után a következő ajtót is. Van egy olyan érzésem, hogy nem szívesen jött erre a helyre, de még nem tudja, hogy mennyire jó lesz számára. Mindenki így kezdeni, én sem akartam, de végül arra jutottam, hogy jó lesz és ma már sokkal nyugodtabb vagyok, nem lettem jobban, de nem kapok minden percben pánikrohamot. És ez jót jelent, nem igaz? Szerintem igen.

Pillanatok múlva lépteket hallok az oldalsó terasz felől, bárki is készül kijönni, másodpercek múlva itt lesz. Újabb ajtócsapódás, mire a kezemben lévő forrócsokiból egy kevés a kezemre loccsan ijedtemben.

- Basszus - mordulok fel, ahogy a forró ital találkozik a bőrömmel.

Fekete kapucnis, ideges alak felém fordul, majd egy "bocs"-ot elmormolva az orra alatt kap elő egy száll cigit a dobozból és gyújt rá. Undorodva nézem, ahogy szájához emeli azt a szart, majd a korlátra könyököl. Ujjaival idegesen dobol a fából készült kereten. Kilométerekről észre lehet venni, hogy mennyire ideges, minden izma feszült, ahogy az egész tartása is. Nem tudom mi történhetett vele mivel az utóbbi időben nem igazán figyeltem a médiát, de azt hiszem jobb is, ha nem sejtem, mivel akkor képes lennék kihozni a sodrából azzal, hogy segíteni próbálok.