Egy ágyban az ellenséggel

𝒽𝓊𝓈𝓏𝑜𝓃𝓃𝑒𝑔𝓎𝑒𝒹𝒾𝓀

Jennifer

csak csináld

- Várj, felkapcsolom a villanyt! – suttogtam halkan, mintha bármiféle esély lett volna rá, hogy az eszméletlen Luna Javier karjaiban magához tér. Előre mentem, és felkattintottam a lány szobájában a lámpát, aztán félre álltam, hogy Javier az ágyra rakhassa őt. Elképzelésem sem volt, hogy mennyit kellett innia ahhoz, hogy ennyire kiüsse magát, mert amikor pár órája magamra hagyott, teljesen józan volt, és nem volt az annyira régen. – Basszus, mennyit ihatott? – álltam meg aggódva az ágya mellett.

Csak az az egy nyugtatott, ahogy láttam a mellkasa egyenletes fel-le emelkedését. Bíztam benne, hogy ez így is marad, és nem nyeli le álmában a nyelvét.

- Épp eleget ahhoz, hogy megint ne tudjon magáról. – Javier idegesen vakargatta meg a tarkóját. Egyszerre láttam rajta dühöt, és aggodalmat.

- Megint?

- Luna problémás. Csodálkozom, hogy nem tűnt fel, sokat lógtatok együtt mostanában. – pillantott rám, aztán Luna ágyának a szélére ült.

Én még mindig reszkettem. Egyrészt az aggodalomtól, másrészt a sok érzelemtől, amit az a csók váltott ki belőlem. Bármennyire is akartam, nem bírtam távol maradni Javiertől, és ez megrémisztett. Valami olyasmit akartam, ami nem volt lehetséges (hogyan is lehetne az?) és ezt mindketten tudtuk jól.

Mégis... Végre beszélgettünk. És beszélgetés alatt pontosan az értem, hogy nem üvöltöztünk egymással, és nem is tömény cinizmussal reagáltunk egymás kérdéseire. Mi ez, ha nem haladás?

- Nekem csak az tűnt fel, hogy mindent megtesz, hogy figyelj rá.

- De így? Hogy minden nap megszökik, veszekszik velem, aztán meg hazaesik hulla részegen? – csattant fel Javier, majd az arcát a tenyerébe temetve előre dőlt. – Én megpróbáltam mindent. De nem vagyok az apja. Nem hallgat rám. Nézz rá! Itt fekszik kiütve, még az a szerencse, hogy egyáltalán hazatalált. Bele sem akarok gondolni, mi lett volna, ha valami szerencsétlennek az ágyába ájul bele...

Megdöbbenve pillantottam rá, mert meglepett, hogy hirtelen így megnyílt nekem, de ugyanakkor kezdett körvonalazódni vele kapcsolatban sok minden. Például azt, hogy a szívtelen szörnyeteg álarca alatt létezik egy olyan énje, aki bármit megtenne azokért az emberekért, akiket szeret.

- Talán nem arra van szüksége, hogy az apja legyél... - mondtam halkan, majd leültem Javier mellé az ágyra, mire rám pillantott. Láttam a tekintetében, hogy nem egészen érti, hova akarok kilyukadni. Ami azt illeti, én sem voltam benne biztos, hogy az amúgy is zavaros érzelmi állapotunkban tanácsokat adjak neki a családjával kapcsolatban. Azzal a családdal kapcsolatban, amit alig két héttel ezelőtt még a pokolra kívántam, most pedig én magam sem tudom, hogy érzek velük kapcsolatban.

- Ezt meg hogy érted? Mondott neked valamit?

- Nem, de talán túl szigorú vagy vele. Amit értek, tudom, miért teszed, és ha Charlie még élne, hidd el, én sem engedném el soha egy percre sem a kezét. Ha kapnék még egy esélyt, nem engedném, hogy bármi rossz történjen vele. De Luna... Sok mindenen ment keresztül, de erősebb, mint hinnéd, és már nem kell minden lépését őrizned.

- De ha nem figyelek oda rá, látod, hogy ez a vége. – intett dühösen Javier az ágyon szuszogó húga felé, aki pont átfordult a másik oldalára. – Mindegy, segíts levenni a cipőjét.

- Mi? Hogy elmegy bulizni, és részegen esik haza? – kuncogtam, miközben Luna bal lábáról csatoltam le a tűsarkúját. Nekem két másodperc alatt megvolt, de Javier csak dühösen macerálta a csatot. Férfiak. – Tizennyolc éves, ne mondd, hogy neked nem voltak görbe estéid!