Felhőkarcoló

19. rész

Jackson

Szédülök.

Egy üres üveg feszül az ujjaim közt, miközben a konyha padlóján ülve a fenti szekrénysort figyelem. Belül valami tönkrement, annyira és olyan sunyi módon, hogy észre se vettem, és most nem érzek mást, csak azt, ahogy a sötétség egyre csak magába ránt.

Lefelé húz, néma feketeség, amiben nincs egy pont, amit el tudnék érni, amiben megkapaszkodhatnék. Addig nézem a hófehéret magam előtt, a tompa lámpa fényeit, amíg apró csillagok nem vibrálnak a szemeim előtt és több ezer tűszúrásként el nem tűnik a tudatomban.

Ez a hatalmas nyomás, ami itt van bennem, legbelül, a koponyámra szorul szinte halálra fojtva, amíg halvány könnyek szöknek a szemembe. Nyöszörögve menekülök a saját fejembe újra és újra, miközben teljesen elfeledkezem arról, hogy talán ismét meghalok, hiszen ha meglátják, hogy megcsapoltam a borosszekrényt, már anya is a torkomnak esik.

Ez az egész mégsem érdekel, ugyanis ez nekem már nem számít. Már nem lesz alkalmuk bántani, soha többé lehetőségük arra, hogy engem hibáztassanak. Mikor eszembe jut, hogy már nem tart sokáig, hogy hamarosan vége, a hirtelen rám törő vágy erőt ad.

Magam se tudom, hogyan, de lassan felkelek a padlóról az üvegeket hátrahagyva, és félig a lábaimmal küzdve próbálok apa dolgozószóbájába eljutni. A fal néha megmozdul a tenyerem alatt, az ujjaim remegve kapaszkodnak minden ajtófélfába, amin keresztülrágom magam.

Miért nincs vége?

A mellkasomra ereszkedik a nyomottság, a fulladás közeli állapot, ahogy beteszem abba a rideg irodába a lábam, ahol annyit veszekedtünk. Ahol apa élt ahelyett, hogy mellettünk dolgozott volna a nappaliban.

Szinte zihálok, vadul kapkodok levegő után, a szememet könnyek fojtogatják, ahogy eszembe jut, mennyire is gyűlöltem ezt a helyet. Hogy mennyire itt akarom hagyni. Férfiként kéne viselkednem, de nem akarok semmit, csak elmenni.

Istenem, mit csináljak, ha belül újra az a kisfiú vagyok, aki mindig egyedül volt, akinél mindig mindenki jobb volt? Akinek a takarítónő volt a legnagyobb társasága éveken át? Akit még a bejárónő se szeret?

Istenem, mit csináljak?

A hatalmas íróasztalra támaszkodva megállok, érezni akarok valami gyengédet a vállamon, hogy valaki azt mondja, hogy minden rendben lesz. Hogy nem mindig az én hibám, hogy több vagyok ennél.

A tekintetem teljesen ködös az elfojtott sírástól, egészen addig nem látom a csicsás fiókgombokat, amíg meg nem törlöm a szemeimet. Nem érdekel, hogy mit teszek, hogy a személyes terébe túrok bele, úgy rántom ki a fiókot a helyéről, hogy minden apróbb része a padlón hever.

Hiába kutatok a rengeteg papír között, a mappákat arrébb lökve, nem találom azt, ami tudom, hogy segíteni fog. Mégis csak az jár a fejemben, ami miatt így érzek, és ami soha nem múlik el.

Annyira el akarom mondani nekik. Mindent, hogy hogyan érzek.

Annyira fáj.

Ahogy a gondolat megfogalmazódik a fejemben, a puszta halálvágy egyre erősebben tör rám, és tudom, hogy magamban hiába zokogok fel teljesen porrá zúzva, megalázva, mégsem tudok hangos lenni.

Mindig annyira fáj.

Mindig annyira egyedül vagyok.

Annak a tompa ürességnek, a szúrós tehetetlenségnek az érzése egyre csak lüktet a mellkasomban, amitől nem tudok megszabadulni. Most érzem csak a súlyát annak, hogy mennyi mindent építettem Mark gyűlöletére, szinte észrevétlenül vált az egyetlen dologgá az életemben, ami biztos volt. Mert végre volt, akit helyettem lehetett megvetni, aki helyettem lehetett hibás.