Felhőkarcoló

27. rész

Jackson

A félig üres moziterembe majdhogynem az utolsó pillanatban lépünk be, és még csak fel sem érünk a sorunkig, minden lámpát lekapcsolnak, és az a rengeteg reklám kezdi váltani egymást. Az üdítővel a kezemben követem a többieket, Yugyeom és Bambam valahol előttünk sietnek a székekhez, amíg én csak Ambert látom magam előtt és hallgatom, ahogy Mark halkan motyog mögöttem talán saját magának. Észbe sem kapok, és már az ülést hajtom le, egy fél pillantással elkönyvelem magamban, hogy Mark a legszélére ült, én pedig mellette lehet, hogy egész végig azt fogom figyelni, ahogy fél.

– Van egy olyan érzésem, hogy ezután jobban fogok aludni, mint amikor végigdolgoztam tizenkét órákat majdnem öt napon át. – Amber csak felsóhajt, nagyjából annyira hatja meg, hogy horrort nézünk, mint engem, ha épp véletlenül beteg az edzőm. – Ezután mit csinálunk? Átjöhetnétek hozzám.

– Mennék, de holnap egy heti lemaradást be kéne hoznom, úgyhogy passzolom. Majd máskor.

– Jó, persze. Apád az agyamra megy a maximalizmusával. – Felmorran egyenesen nekem, a fejét csóválva dől előre és néz át úgy rajtam, hogy rendesen majdnem megsértődök. – És te Mark?

– Hm?

– Átjössz ma?

– Nem tudom. Persze. – Mark nyel egy hatalmasat, feszülten ül egy helyen a másik oldalamon, és hirtelen megrohamoz a gondolat, hogy talán tényleg fél. Viszont azt még nem tudom pontosan, hogy a film miatt, amit nézni fogunk, vagy a sötét az oka, ami már most itt van körülöttünk. – Gondolom.

Az egész teremben hatalmas a csend, a mély feketeséget néha egy elfojtott sikoly és a fullasztóan fakó képek szakítják félbe. Nem nézek körbe, csak azt érzem, ahogy Amber velem egyhuzamban csak ül nyugodtan, néha egy kisebbet ásítva, miközben Mark meg-megugrik egy nagyobb zörejre is.

Nem nagyon voltak nagy elvárásaim ezzel a horrorral kapcsolatban, és annak ellenére, hogy néha egész jó feszültséget hoznak a moziterembe, nem is tévedtem akkorát. Ugyanarról szól, mint a többi, talán az én hibám, hogy a legtöbb ilyen filmet már vagy ezerszer megnéztem.

A számat húzom, a karfán könyökölve a tenyerembe ejtem az arcom, félszemmel pedig mindig Markra lesek, ahogy összerezzen. Teljesen elveszi a figyelmemet a filmről, és már csak egy halvány mosolyt csal ki belőlem egészen addig, amíg végül vesz egy mély levegőt, feláll és egyszerűen kimegy.

Nagyokat pislogva húzom ki magam és nézek utána, majd egyenesen Amberre, ahogy vállon bök.

– Mi van vele?

– Fogalmam nincs.

– Tutira nem bírja a vért. – Halkan mormogva nyúl könyékig a popkornos dobozba, de még ez a pár szó is elég, hogy a mögöttünk ülők fészkelődni kezdjenek. – Szerencsétlen.

– Most mit csináljak?

– Mit kéne? Lehet az is, hogy csak mosdóba ment.

– De ha rosszul lett? – kérdezem egy laza fintorral, és azt hiszem, most esek ki végképp abból a filmezős hangulatból, amiért tulajdonképpen jöttem ma este. – Lehet, nincs jól.

– Mióta érdekel ez téged? – A homlokát ráncolja, értetlenkedik, viszont ahogy beáll a csend, ő megáll, és olyan rohadt lassan mosolyodik el, hogy bennem reked a levegő. – Érdekel?

– Nem, hagyjál már. Csak fura.

– Jó, ha gondolod, akkor nézd meg, mi van vele. De itt is maradhatsz, az logikusabb lenne. – Halkan mormog nem zavartatva magát, amíg a vásznon valakinek a fejét verik szét egy baltával, de egyikünk sem oda figyel. Sötét van, mégis látom, ahogy Amber a szemeit forgatja, majd egy vérbeli, sunyi vigyorral néz rám megint. – Na, mész már? Vagy menjek én?