Noran Sanders - Jövőbe Zárva

I. Rögtönzött továbblépés

A egész valahol itt kezdődhetett, azért már egészen régen a mai naphoz képest. 2013-at írtunk ha minden igaz, azaz 7 hosszú évvel ezelőtt. A nevem Noran Sanders, és úgy képzeljétek el az akkori önmagamat, mint egy árnyékot a háttérből. Egy rejtélyes alakot, akit csak az ismert, akivel véletlenül keresztezték egymást az útjaink. Valaki olyanként éltem, aki mindenhol ott van, de nem kívánt túlzottan feltűnni. Amennyire átlagosnak éreztem magam, szerencsémre pont annyira kiszűrt a világ is. Etájt éppen csak érésnek indultam, de a fiatal felnőtt még bőven erős kifejezés volt rám azzal a kemény 16 évemmel. Ekkor még az átlagos mindennapjaimat éltem, bár jobb kifejezés az élhettem. Egészen pontosan addig a napig számított mindaz átlagosnak. Mikor is egy szürreális változás volt minden vágyam, nem épp egy ilyesféle eseménysorozat mellett tettem volna le a voksom. A folyton változatos, világjáró, és valahogy egyre csak szocializáltabb és élhetőbb életembe ezen a napon borultak meg hatványozva a dolgok. Valahol iskolakezdés környékén, egy eleinte szép szerű szeptemberi napon zavart bele a létben megbúvó, tudod az az alattomosabb oldal. Sajnálatosan én is belefutottam abba, hogy milyen is egy olyan első igazi szerelem. De ezzel párhuzamban készülődött a velejárója is, ami első pofonomként jött szembe, azaz a csalódás. Gondolom tudjátok, hogy hogyan taszít a mélybe egy ilyesféle váratlan probléma. Elsőként igencsak könnyedén és igencsak mélyre zuhanunk. A történéseket követő szombaton felkelve tudtommal csak egy jó kis kiruccanásra kellett volna felkészülnöm. Barátokkal és dobhártya pusztító zenével társulva elnyomni a démonjaimat. Minden adott volt, ami kizárhatja a külvilágot és A lányt. Igen, az az a betü direkt nagy. Miután megleltem azt, aki beindította a rózsaszín ködöt csupán azzal, hogy szemeiben az első pillanatban végzetesen elvesztem. Nekem is, mint minden tini srácnak, bele kellett esnem a saját, ideje korán megásott síromba. Ohonnan aztán kereshettem az elviekben létező kiutat. Na de ugye vannak azok jó kis romantikus, végeláthatatlanul csöpögős, a románcot velejéig taglaló történetek. Na ez nagyon nem az. Mesélhetném a szép, örök klasszikus találkoztak, megismerkedtek és minden happy részt. De sajnos csak félig lenne valós. Inkább ugorjunk oda, amikor is jön a már számomra is "izgibb" része. Az előzmények úgyis akarva-akaratlanul hangoztatva lesznek még eleget. Gondolom ha már eddig kitartottál, akkor érdekelne hogy mégis mit szeretnék elmesélni. Naszóval térjünk vissza arra bizonyos szombat reggelre. A hajnal 10 felé kelés ugyan hétvégente megszokott volt, de az azt megelőző este csak a céltalan fekvésre futotta. Aludni nem nagyon volt hangulatom, vagy épp erőm és még az életkedvem is el lett hagyva út közben. A poén kedvéért ugye bármi ok vagy épp magyarázat nélkül lapátra lettem téve. Mondjuk inkább úgy határozottan és könyörtelenül de elváltak útjaink. Pedig Eira eleinte valahogy másnak tűnt. Kitűnt a tömegből, sokkal másabb volt mint mások. Pont azon részem tükröződött belőle vissza, amit még a maga módján szerettem is önmagamban. Oké, lehet, hogy csak a hormonok és hogy csak én láttam így, de az biztos, hogy meg mertem volna esküdni a nagy Ő létezésére. És ha kérdeznétek, hogy mégis mért? Bárhogy is gondolkodnék, valahogy nem találnám a választ. Mindenre felkészültnek éreztem magam egészen odáig. De valahogy az árnyékban bújkálás mégsem tanított meg mindenre. Mindezek után egyedül otthon vagy éppenséggel odakint ugyan nem is tudtam volna lenni, mégis annak éreztem magam. Várhatott rám, vagy lehetett velem bárki is, belül arra az időszakra egyre csak meghalni látszottam. Tisztában voltam vele, hogy le kell küzdenem az első komolyabb depresszió szerüséget, de sajna az akkori fejemmel nehéznek bizonyult. Orvoslásul kivonultam szembenézni a világgal, ugyan nem célirányosan oda sikeredett az indulás, ahova eleinte szándékoztam. 180 fokos fordulatot véve mégiscsak kiküzdöttem az egyedüllétet és a kertünkbe száműztem magamat. Nem mintha a szobámban nem lettem volna egyedül, de úgy éreztem, hogy még erre volt szükségem. Azután a tizenakárhány depresszíven a falat bámult óra után kellett már egy kis változatosság. Édesanyám is hiába csak jóhiszeműen keresett fel óránként odabent, valahogy csak zavarni tudott a gondolat, hogy bárki is a közelemben van. Ismét csak magam meg én, egy sokszínű beszélgetés várt rám azzal, aki biztosan megért. Viszont a gondolataim ezúttal már tényleg csak a miértek hajkurászására voltak ráállva. Az erőfeszítéseim ellenére nem voltam ura az elmém falai közt lezajló szappanoperának. Miután az újabb elpazarolt órák sem juttattak előrébb, azután egy, a csendet megzavaró hívás az utamra készült bocsátani. Mivel a gyenge lelkem kissé kifacsarta, az állítólag égszínkék szemeimet, nehezen olvastam el, hogy éppen ki nem akarja hagyni a végeláthatatlan és gyakorlatilag céltalan merengésemet. Meray volt az, a legjobb barátom. Végül is ki más, ha nem a névjegyzékem harmadik és egyben talán utolsó betühalmaza. Arra a kis időre magamnak másodpercek alatt visszahoztam önnönmagamat az egyik eldugott és elfeledett zegzugból. Ezt követve valahogy megküzdöttem a telefonnal és azzal a zöld pacával, amíg a bűbáj hatott.