Felhőkarcoló

36. rész

Mark

A szívem a torkomban dobog, mióta elindultunk haza, és kicsit sem lett jobb, mikor betettük a lábunkat a hatalmas felhőkarcoló halljába. Jackson hiába halál nyugodt mellettem, én mégis túlságosan izgulok, és most kezdem érezni ennek az egésznek a súlyát.

Elrontottam, mert elmentem vele az isten háta mögé, miközben Ricky várt és számított rám, mégis úgy érzem, nem csinálhattam volna másképp. Valakinek vigyáznia kell Jacksonra, és ha a saját családja nem teszi, akkor nekem kell. Nem nézhetem végig megint, ahogy lecsúszik a mélybe.

A lift kattog alattunk, egyikünk sem szól egy szót sem, egyedül akkor érzem magamon az értetlen tekintetét, mikor kinyílik a lift ajtaja az én emeletemen, mégsem tudok megmozdulni.

– Nem mész? – kérdezi értetlenül, amire csak egy hatalmasat nyelek, és tovább bámulom a sötét folyosó végét, mert még ez is jobban vonz, mint Jackson tekintete.

– Felmegyek veled.

– Miért?

– Mert csak veszekedni fogtok. De az én hibám is – nyögöm a hangommal küzdve, azt figyelve, ahogy lassan bezárul a lift ajtaja, és ismét felindul.

– Elbírok apával.

– De nem kell egyedül csinálnod – nézek rá végül egy kicsit ügyetlenül, szétzilált szívvel, ami a torkomban dübörög.

Nem tudom, mi lep meg jobban; az, hogy még mindig itt vagyok és nem rohantam el a főnököm elől, vagy az a döbbenet, ami Jackson arcára ül.

Érzem a levegőben, hogy valamit mondani akar, mégis a torkán akad minden hang, amiket hezitálva, de még le is nyel. Én meg azon agyalok, hogy mennyi mindenről beszéltünk az elmúlt pár órában, hogy valamiért felmelegszik a mellkasom a gondolattól, mennyire közel engedett magához ahhoz képest, amilyen gyűlölettel fordult felém az elejétől fogva.

Eltelik pár kínzó másodperc, a lift csilingelve megáll, az ajtó kinyílik, és kiszúrja a szemem az a reneszánszra emlékeztető előszoba, amit soha nem értettem igazán. Ricky és Sophia sokkal visszafogottabb, mint az, ahol élnek.

Jackson lazán mozdul egyből, nem értem, hogy lehet ilyen baromi nyugodt, amíg én lélegzetvisszafojtva tudom csak kitenni innen a lábam, mert rettegek attól, hogy szembe kell néznem az apjával. Olyan, mintha őt meg sem hatná az, hogy egy veszekedés elől menekült el, és egy újabbért jön haza.

– Sziasztok. – Hangosan köszön, ledobja a kocsikulcsot az egyik falnak tolt kisasztalra, viszont ahelyett, hogy tovább indulna, megáll egyből azt várva, hogy az apja nekiessen.

Kell egy fél perc sem talán, mire Ricky előbukkan a konyhából, már egy fél pillantás is elég, hogy tudjam, annyira sík ideg, hogy még pislogni sem merek.

– Mégis hol a szarban voltál?! – Fennhangon szólal meg, érzem, mennyire nem akarja visszafogni a hangját, még csak meg sem erőlteti magát.

– Levegőztem egyet.

– Markkal?! – robban fel egyből, a kezét felém lendítve, de végig Jacksont figyelve. – Azt akarod, hogy ezt bevegyem? Hiszen gyűlölöd, ez is csak arra volt jó, hogy engem idegesíts fel! – Épphogy befejezi, egy ingerült fújtatás is kijön a torkán, viszont én már az utolsó pár szavát is alig értem, miután a gyűlölet szó elhagyja a száját.

Megszeppenve meredek a földre, mert Jackson nem tiltakozik, nekem pedig a belsőm egy pillanat alatt összezsugorodik, és a lehető legjobban összezavarodom.