Felhőkarcoló

42. rész

Jackson

A lift ajtaja épphogy becsukódik utánam, egyből a tükörnek esem, a hátamat átjárja a belőle áradó hideg, de egy cseppet sem segít azon, hogy olyan elviselhetetlen forróság robban fel a mellkasomban, amitől szinte porrá égek.

A szívem a torkomban dübörög, a kezem remeg, a szám lezsibbad, és csak az a tizedmásodperc pörög le előttem újra és újra. Mark és a szája.

A hajamba túrok, ahogy felcsilingel és megáll a lift, és szinte kirobbanok, még csak anyám kérdő tekintetével sem foglalkozom, ahogy átvágok a nappalin, fel a lépcsőn és tűnök el a szobámban. Még csak halvány fogalmam sincs, hogy ez mégis mi volt, hogy ezt hogy képzelte, hogy egyáltalán ez honnan jött.

Elment az esze?

Undort akarok magamra erőltetni, minden erőmmel azon vagyok, hogy elviselhetetlen gyűlöletet érezzek iránta megint, mert megijedek attól, hogy forr az arcom, és reszket a kezem, ahogy a számhoz érek.

‒ Jackson! ‒ Az ismerős hangra egyből az ajtóm után kapok, rátenyerelek, a fél testemmel nekidőlök, mert nem akarom, hogy bárki is bejöjjön ide. ‒ Sophia kérdezi, hogy kér-e egy csésze teát.

‒ Nem, Jina, köszönöm. ‒ Nem foglalkozom azzal, hogy a hangom konkrétan felismerhetetlen, csak arra gondolok, hogyha a házvezetőnő elmegy, anyám lesz a következő, aki feljön, és vele már nem lesz ilyen könnyű dolgom. ‒ Talán egy kicsit.

‒ Az édesanyja akácteát kért.

‒ Nekem is jó. ‒ Ezután síri csend telepszik kettőnk közé, és már azt hiszem, elmegy, de ahogy érzem, hogy a kilincs után nyúl, a szívem szinte kiszakad belőlem.

Csak hagyjon békén mindenki, mert még soha nem volt ekkora káosz a fejemben. Mégis mikor jön már vissza Seomi?!

‒ Jackson, minden rendben?

‒ Igen.

‒ Biztosan?

‒ Igen. ‒ A homlokomat az ajtónak támasztom, ahogy hallom felsóhajtani, mert nem nyit be végül, engem meg egy hajszál választ el attól, hogy kirontsak és Mark után menjek, hogy megkérdezzem, ez mégis mi volt.

Miért csinálta ezt?

‒ Ha bármire szüksége van, szóljon. Rendben?

‒ Rendben.

‒ Segítek, amiben tudok. ‒ Hallom azt a gyengédséget a hangjában, mert talán ő is aggódik értem még mindig, és meg kéne nyugtatnom, hogy jól vagyok, de már nem tudok semmit sem mondani.

Lassan lecsúszok az ajtóm mentén, a földre ülök, és azt hallgatom, ahogy végül elsétál, én pedig végleg teljesen egyedül maradok a saját gondolataimmal, amiknek abszolút semmi értelme.

Mi a szar történik?!

Mark

A fekete plafont bámultam egész este, miközben Joey magáról sem tudva végigaludta az éjszakát, anyámék meg hajnal kettőig beszélgettek a hálómban, és azt hallgattam, hogy Ricky és a családja mennyire kezd a szívükhöz nőni.

Azt hiszem, talán mondanom sem kell, hogy katasztrófa, ami a fejemben történik már napok óta, hiszen Jacksonon kívül semmi másra nem tudtam gondolni. Csak azon kattogtam, hogy mégis mikor ment el a maradék józan eszem.