Felhőkarcoló

44. rész

Mark

Hétvége van, és én nyilván dolgozom, de csak ebben a két órában, mert Ricky-nek valamelyik távolabbi városban van megjelenése. Úgy döntött, hogy most nem visz magával, mert szilveszter óta megállás nélkül dolgozom megint, az elmúlt három-négy napban egy órám, ha volt magamra.

Nem tette szóvá, de tudom, hogy ez az oka annak, hogy most itthon maradtam. Még annak ellenére is, hogy az ebédem kellős közepén jött tőle a telefon, mert azonnal ki kéne javítanom neki pár bekezdést egy harminc oldalas szerződésben.

Mikor idejöttem, tisztában voltam vele, ez mivel jár. És ha nem tudom megenni a szombat kora délutáni ramenemet, akkor ez van. El kell fogadnom.

Felsikít a lift, ahogy végül megállok a penthouse emeletén, és már akkor egy kissé nyomott sóhaj csúszik ki belőlem, mikor meglátom Wangék előszobáját. Veszek egy mély levegőt, erőt veszek magamon, és a szerződés másolatát, amit elküldtem neki emailben, beviszem az asztalára, hogy biztosan meglegyen.

Átvágok a nappalin, a pulóveremet a kanapéra dobom, és épphogy belépek a dolgozószobájába, már tudom, hogy ismét felbosszantom magam azon a rengeteg papíron, amit nem értem, miért tartogat itthon, ha bent a vállalatnál is mindegyikből van egy másolat.

Beletelik jó néhány percbe, mire kiválogatom dátum és névsorrend szerint, a helyére teszem, és már futóléptekben fordulok is ki innen, mert a levesem már tutira kihűlt, és talán már dobhatom ki.

‒ Mark. ‒ A szívem a torkomba ugrik, túlburjánzik bennem az adrenalin, mikor a nappali kellős közepén félbeszakít pont az, aki elől már beteges módon menekültem a munkába. ‒ Várj. ‒ Jackson megint utánam szól, én megtorpanok úgy, hogy el sem indultam, és szinte egyből görcsbe ugrik a gyomrom. Nem csak azért, mert lassan egy hete láttam őt utoljára, mikor... mikor a szájára másztam, hanem mert olyan komorsággal bámul a szemembe, hogy nem értem hirtelen, mégis mi a baj.

Miért néz így rám?

‒ Szia ‒ nyögöm ki nagy nehezen, de ő mintha meg sem hallana, csak áll egy helyen, tőlem két méterre egy szál trikóban és rövidnadrágban, mert ezek szerint ki se tette a lábát ma a lakásból.

Bár így, szombat délután kettő órakor ez lenne a normális, és nem harminc oldalas szerződésekkel rohangálni.

‒ Miért csinálod ezt?

‒ Mit?

‒ Miért. Csinálod. Ezt? ‒ Eltagolja azt a halvány kis mondatot, amivel végleg annyira összezavar, hogy nyelni nem tudok. Csak meredten állok és nézem az arcát, amitől megint olyan meleg lesz a mellkasom. ‒ Azt hiszed, nem tudom meg?

‒ Mégis mit?

‒ Ne nézz már teljesen hülyének.

‒ De fogalmam sincs, mégis miről beszélsz. ‒ Értetlenül fújok egyet, mert azt sem tudom, merre kapjam a fejem. Átaludtam volna valamit, vagy pont az a baj, hogy túl keveset alszom? Átsiklottam valami felett?

‒ Nem tudod?

‒ Nem.

‒ Jó. ‒ Vesz egy mély levegőt, látom, hogy csak lenyugtatni akarja magát vele, mert pont olyan lehetetlenül ingerlékeny, mint mielőtt Seomihoz járt volna. Talán az a baj, hogy már túl rég volt nála kezelésen. ‒ Lefeküdtél vele?

‒ Kivel?

‒ Lefeküdtél vele! ‒ És tessék, eltelik pár másodperc, ő kifakad, mint régen bármikor, én meg annyira nem értem őt, mint fordítva. Csak bámulok rá kikerekedett szemekkel, mert fogalmam sincs, honnan jön ez a lehetetlen indulat belőle, meg egyáltalán még csak nem is értem, miről van szó.