Felhőkarcoló

49. rész

Mark

Nem hazudok, majdnem két órába telt, mire megjártam a benzinkutat, és sikerült valami életet lehelni az autóba. Sophia sokkal kellemesebb idegesen, mint Ricky vagy Jackson, de azért vele sem szívesen maradnék együtt ilyen állapotban.

A lábam iszonyatosan lefagyott, a kezemről meg már ne is beszéljünk főleg, hogy a húsz literes, teletankolt tartályt cipeltem visszafelé. Még csak a zsebembe se tudtam bedugni a kezem, és tekintve, milyen korán keltem reggel megint, lassan már ideje lenne lefeküdnöm. Baromi fáradt vagyok.

– Mark, ma már vagy ezredszerre mented meg az életemet. – A fejét csóválva dugja rá a telefont az autóba dugott töltőre, ami után felvillan a képernyője, amíg én beleolvadok a motor halk zúgásába, meg abba a kellemes melegbe, ami szétárad körülöttünk.

Mély levegőt veszek, mire végül elindul az autó, és már csak arra figyelek pár perccel később, hogy Sophia a kormányon nyomogatja a gombokat, majd hangos sípolás cseng fel a rádióból.

Bluetooth-szal kapcsolta rá a telefonját az autóra, ami csak azért kellemetlen, mert hallani fogom azt a veszekedést, amit Ricky-vel fog lerendezni. Legalább ne lenne kihangosítva, elég lenne egy fülhallgató.

– Sophia?

– Szia, drágám.

– Mégis hol a francban vagytok?! – Ricky egyből felvillan, a hangja betölti az autót, én meg az ülésbe olvadva próbálok úgy csinálni, mintha itt sem lennék. – Van fogalmad arról, hogy szétizgultam magam? Mi a szar történt?

– Lerobbant az a rohadt autó, amitől már évek óta meg kellett volna szabadulnod. – És Sophia is felcsattan, esküszöm nagyon kedvelem, hogy nem hagyja magát. Jacksonnak bőven volt honnan örökölnie azt a rohadt makacsságát.

– Az Audi?

– Mi más? Mark azt mondta, még jó múltkor ez állt meg alattuk, mikor Jacksonnal jöttek hazafelé. – Ricky erre már nem is mond semmit, pedig biztos vagyok abban, hogy szétrobban a megkönnyebbüléstől és a feszültségtől egyszerre. – Mi a halálért toltad alám pont ezt?

– Sophia, kérlek, édesem. – Ahogy meghallom azt a becenevet, elképedek, mert most először hallom Ricky-t így beszélni. Bár elnézve, Sophia még csak bele sem gondol ebbe, mintha minimum közöm lenne hozzá. – De jól vagy?

– Igen, igen, jól.

– És Mark?

– Mark is ott van? – És hallom Jackson fojtott hangját az apja mellett felcsengeni, amitől egy kicseszett másodperc alatt görcsbe rándul a gyomrom. Sophia pedig felém pillant a szeme sarkából, én meg azért imádkozom, hogy legalább most ne legyen piros az arcom. – Jól van, ugye?

– Igen, Mark itt ül mellettem, és hallja minden egyes szavatokat. – Elmosolyodik, felém néz, miközben én próbálom az ölemen kívül máshová is fordítani a tekintetemet, de nem megy. – És ahogy elnézem, mennyire meg van szeppenve, jólesik neki, hogy ennyire aggódtok.

Beáll a csend, ahogy ez kiesik a száján, és bármennyire tervezem, még a tiltakozás sem megy. Igazából fogalmam sincs, mit érzek jelenleg, mert az tömény lehetetlenség a vonal túlsó végén mindennél jobban összezavar.

– Én nem aggódom – szólal meg végül Jackson, amire elhúzom a számat, de legalább választ kapok arra, vajon mire gondolhat.

– Persze, fiam. – Elsóhajtja magát, a fejét csóválja, én meg itt adom fel, mert Sophia hangsúlyából ítélve nem hisz neki. Most melyikünk téved? – Szerencsétlen majdnem két órát sétált, hogy benzint hozzon az autóba. Már alig él.