Felhőkarcoló

69. rész

Mark

– Bin?

– Igen. – Egyszerre válaszolnak, mégis Ricky az, aki inkább nem mond többet, hagyja, hogy Seomi magához híven az életet is kimagyarázza magából.

– Már volt dolga pszichológussal egy korábbi pere miatt, aki szerint hajlamos elveszteni a kapcsolatot a külvilággal, súlyos tévképzetei vannak, hallucinál...

– Skizofrén?

– Igen, az orvosi kartonja szerint skizofrén tüneteket produkál. – Kissé megrebben az arca, mert ezek szerint telibe találok, és láthatóan tetszik neki. – Fennáll nála a realitásérzék elvesztése, érzékcsalódások. Kész téveszmerendszereket hozott létre magának, olyan gondolatai és meggyőződései vannak, amiknek semmi köze a valósághoz.

– És ez mennyire súlyos?

– Ahhoz, hogy tudjam, sajnos beszélnem kéne vele, számtalan elbeszélésre lenne szükségem. A saját érzékeimben jobban bízom, mint egy papírfecnire írt diagnózisban. – Ismét annyira nyílt, és úgy beszél, mintha tudná, mire vagyok igazán kíváncsi legbelül. Az normális, hogy kedvelem őt, mint embert?

– Azt mondta, a kortörténete furcsa.

– Furcsa – ízlelgeti a szót, miközben összenéz Ricky-vel, aki már értem, miért ilyen baromi feszült. – A volt feleségének a kiskorú fiával volt szexuális kapcsolata. Ilyen tekintetben tényleg szokatlan.

– Hogy tessék? – kérdezek vissza szinte megfulladva, mert képtelen vagyok felfogni, mit mond. Azt hiszem, ez most teljesen megváltoztatja a fejemben kialakított képet arról a pasiról, és minden olyan gondolatom, hogy talán ő ártatlanabb, mint aminek beállítják, egy pillanat alatt lesz halott.

– Ez eleinte egyoldalú volt, mert a fiú nem akarta, de több együttlét után romantikus kapcsolat alakult ki kettejük között.

– Mi?

– Ezt másfél év után megtudta a felesége, ami után azonnal elvált, feljelentést tett, és a fiával együtt külföldre költözött. Bár a vádat ejtették, Bin a veszteségek miatt drogokhoz fordult, és ezek a tudatmódosítók akár elő is idézhették a skizofrénia tüneteit. – Szinte fel sem fogom, mit mond, csak ledöbbenve hallgatom a főnököm előtt ülve, aki hitetlenül ingatja a fejét, mert ez az egyik legabszurdabb dolog, amit valaha hallottunk.

– Akkor beszámíthatatlan? – szólok közbe kicsit összezavarodottan, és valószínű, hogy csak a meglepődöttségtől van, de nem tudom egyből összerakni az információkat, amik elhagyják a száját. – Nem tudja, mit csinál?

– Úgy gondolom, hogy azt tudja, mit csinál, csak a következményeit, a dolgok súlyát és bűnösségét nem képes felmérni. A szándékai mégsem rosszak, egyszerűen egy korábban bevált módszerhez nyúlt, abban a reményben, hogy talán magából is olyan reakciókat vált majd ki, mint a nevelt fiából. – Mély levegőt vesz, és úgy kopogtatja a lábain az ujját, mint ahogy a füzetét szokta a márványmintás tollával.

Ezt mind egy semmilyen kis aktából szűrte le? Bár fogalmam sincs, mégis mennyi minden lehet abba beleírva – merem gyanítani, hogy a szó szoros értelmében minden –, de akkor is kész rejtély, hogy ilyen könnyen kiolvas belőle mindent. Hiába mondta azt, hogy nem profilozó, mégis úgy beszél, mintha a... a gondolatait találná ki egy ismeretlen, beteg embernek.

Ez a nő ijesztően okos.

– De miért pont én? – kérdezem kissé bátortalanabbul, mert ez az a része az egésznek, amit talán a leginkább félek megtudni.