Kerge kor - Kimondatlanul /Befejezett/

Negyedik fejezet

 Sérelmek

A kétségbeesés iszonyúan alattomos dolog. Először észre sem veszed, ahogy apró csápjaival felkapaszkodik és szépen, csendben a szívedig mászik. Mire feleszmélsz, már rég hatalmába kerített és megszabadulni tőle igencsak nehéz. Próbálhatod elfelejteni, kényszeríteni magad, hogy te ezt nem akarod, de célt nem érsz. Az egyetlen, amit tehetsz, ha szembe nézel azzal, ami ezt az idegőrlő érzést beléd pumpálta.

Most Márk mellé szegődött ismét az érzés, csak hogy még keserűbbé tegye számára az életet. Kétségbeesett, mikor Adrián bejelentette, hogy véget akar vetni a kapcsolatuknak. Olyan szinten tört rá ez az érzés, hogy nem bírt enni, nem bírt aludni és élni is kifejezetten nehezére esett. Próbálkozott észérvekkel, még kedvesen is, már amennyire az akkori kapcsolatuk lehetővé tette és végül zsarolással. Hihetetlen, hogy ha az ember ragaszkodik valamihez, a végletekig elmegy, hogy magánál tartsa, legyen az tárgy, vagy akár egy ember.

Most az érzései kuszálódtak össze újra, nem tudta, hogy mit csináljon, merre lépjen tovább. Érezte, hogy a nagyszüleinek igaza van, tisztáznia kell a helyzetet, de rettegett. Nem akarta elveszíteni egyiküket sem és ez olyan szinten lefoglalta minden agykapacitását, hogy kissé szétszórttá is vált. Nem ült fel a vonatra, hogy gyávaságból-e vagy más okból, azt maga sem tudta volna megmondani. Elment a vonat, majd a következő és a következő is. Ő meg csak nézte őket, miközben az éjszaka végképp rátelepedett.

A sötétben felcsillant egy fény, nem teheti meg sem a nagyszüleivel, Milánnal meg pláne nem. Ha a fiú kész volt arra, hogy sutba dobja mindazt, mit ellene elkövetett, nem tehette meg vele, hogy gyávaságból messzire fusson. Pedig mennyire szeretett volna! Messze lenni, ismeretlen helyen, bár a fojtogató érzést maga mögött hagyni úgysem bírta volna. Ha most megkérdezték volna tőle, hogy mit érez, azt feleli, hogy kissé zavart. Valójában hatalmas vihar tombolt benne, ami elpusztítani készült újra mindent. Elég lett volna egy szikra, hogy ami benne tombol a felszínre törjön, mint egy hatalmas vulkán és felperzseljen mindent, amihez csak hozzáér.

– Régóta vársz? – fékezett le mellette Milán.

– Nem – felelte Márk. A fiú fürkészően nézett rá. Márk tudta, hogy kikívánkozik belőle a kérdés, de nem fogja feltenni. A régen oly szókimondó fiú mára megfontoltabb lett, nem feltétlenül kérdezett, ha érezte, hogy nem kellene.

– Nem gond, ha elugrunk vásárolni? – kérdezte vidám hangon, talán, hogy oldja a Márkban tomboló feszültséget, amiért a férfi kifejezetten hálás volt. – Ábelnek be kellett mennie a kórházba, így nem tudott bevásárolni, anya meg már nem tud.

– Akkor gondolom ma nem megyünk sehová – jegyezte meg Márk. Igyekezte csalódottságát leplezni. Mostanában a találkáik jelentették számára a túlélést, de tudta, hogy van nála fontosabb. Kati nemsokára szülni fog, figyelni kell rá, hogy ne történjen baj.

– Ha nem gond – felelte halkan, kissé bűntudattal Milán. Tudta, hogy valami nyomasztja a bátyját és szerette volna kicsit felvidítani, de féltette az anyukáját is nagyon.

– Nem. Segítek hazacipekedni – ajánlotta fel Márk, amit Milán szívesen fogadott. Utált vásárolni, cipekedni meg pláne. Nem volt messze a szupermarket. Útközben semleges dolgokról beszélgettek, iskola, oktatási rendszer hiányosságai, a nagyszüleik. Márk késztetést érzett rá, hogy elmondjon mindent Milánnak, de egyszerűen nem ment.

– Márk, mi a baj? – tért végül a tárgyra Milán maga.

– Semmi – rázta meg a tanár a fejét.

– Ugye tudod, hogy nem hiszem el? – kérdezte felvont szemöldökkel Milán.

– Nincs baj kifejezetten, csak nem minden kerek – vonta meg a vállát Márk.