Álmodnak-e a rókák sült bárányokkal?

Esthajnal

Alex melegségre ébredt. Egész testét beborította és nyugalommal töltötte el. Emlékei ködösek és távoliak voltak, mintha álmodta volna csak az egészet. Szemét nem nyitotta ki, kiélvezte a pillanatot. Kezeivel furcsán puha, kellemes dolgot tapintott. „Mint egy frissen felrázott szőrös dunyha." – gondolta. Erősebben megmarkolta, érezni akarta a textúráját.

- „ Felébredt." – szólalt meg egy kellemesen csengő hang.

- Ki... ki az? – kérdezte halkan és rémülten.

Ahogy megszólalt a szája tele lett szőrrel. Szemét kinyitotta, de sötét volt. Pánikolni kezdett és kezeivel marcangolta a matériát, hogy megpróbálja leszedni magáról azt, ami teljesen elborítja. Bal vállába fájdalom hasított, de nem törődött vele. Úgy érezte nincs kiút.

- „Au, ne tépd a farkam." – morogta a korábbi hang. – „Ha szóltál volna, kitakarlak."

A tömeg, ami maga alá temette megmozdult. Alex azonnal abbahagyta a kapálózást és mozdulatlanul várta, ahogy a dolog mozgolódni kezd, és lassan felemelkedik. Egy pillanat múlva a napfény vakította el. Mire kiköpdöste a szájába került szőrt, a szeme is hozzászokott a fényhez.

- Azt a jó életbe. – ámult el mikor meglátta, hogy mi ült előtte.

Egy hatalmas kitsune volt, így ülve is magasabb lehetett tőle. Bundája hófehér volt, csak néhány aranyszínű folt tarkította. Tekintetén látszott, hogy haragszik a korábbi incidens miatt. Alex akaratlanul kinyújtotta kezét a lény felé. Érezni akarta, mert nem hitte, amit lát.

- „Óvatosan." – mondta intően.

Alex a figyelmeztetés hatására visszahúzta a kezét. A róka félrefordította a fejét és figyelte mi fog történni. Végül erőt vett magán és megérintette. Óvakodott, éppen hogy csak megborzolta a szőrök hegyét. A kitsune mozdulatlan tűrte még véget ért a simogatás.

- „Már rég felfaltunk volna, ha akarunk."

- Az nem lett volna túl jó. – jegyezte meg, miközben elhúzta kezét.

Kezdett megnyugodni, így próbálta felmérni a helyzetet, amibe került. Egy nem mély barlang szájában voltak, melyből egy kisebb tisztás nyílt, amit fák vettek körbe. A kőodú bejáratát is növények szegélyezték, jó védelmet adva, ha kint tombolnak az elemek. „És még azt hittem, hogy már nem nagyon lesz min meglepődni." – gondolta.

Ismét a fájdalom hasított belé, ami nagy kiterjedésű lüktető érzés volt és egészen a mellkasáig tartott. Pulóverének bal ujja hiányzott, válla tépett és alvadt vérrel borított. „Erre emlékszem, hogy történhetett." Elhúzta a rongyos szövetet. Az apró lyukak sorban követték egymást, ahogy a fogak átszúrták a bőrét. Kezei vörösek voltak a tegnapi esőtől, de összességében egyben volt.

- Hol vagyok? Miért értjük egymást? – kezdte sorolni a kérdéseit. – Hogy lehet, hogy tudsz beszélni? És... és miért nem öltél meg? – az utolsó kérdésre magába roskadt.

- „Megértem, hogy sok mindenre keresed a választ." – kezdte, miközben a szemébe nézett. – „Amire tudok, szívesen válaszolok."

Alexnak ekkor tűnt fel, hogy nem vörös a róka szeme, hanem aranyszínű.

- „Úgy látom, a fajtádból te vagy az első, aki ért minket. Mindig figyelmeztetünk, mikor átlépik a határt. De, mindig vérontás a vége." – itt egy kicsit vicsorogni kezdett. – „Az első gondolatom az volt, hogy kettéharaplak, mikor Kasumi tegnap hazahozott. De, én is éreztem valami furcsát belőled..." – hegyes füle hirtelen az égnek meredt, majd egy pillanattal később felpattan és sebesen elfutott valamerre.