Anabell Potter története

Part 79 - Békülés

Csak szeretett volna tartozni valahová, és egy meggondolatlan szóért elveszítette az anyámat, és olyan barátok körébe csöppent, akik belevitték őt a rosszba, az apja utálatára alapozva Voldemort nézeteit. Amikor pedig próbált megfelelni a halálfalóknak és Voldemortnak, akaratlanul is elárulta az akkori szerelmét, és azóta is ezért törleszt. Én pedig csak jobban rátettem a bűntudatára, amikor megcsókoltam a karácsonyi bál után, és azóta is csak növeltem ezt neki, mert nem mondhatott el semmit nekem. Mert akkor elveszített volna. Sarokba szorítottam őt.

A tenyerembe temetve az arcom ültem az ágy szélén, miközben a szívem majd kiesett a helyéről. Éreztem, hogy az arcomon végig gördül két könnycsepp, amiket nem tudtam volna sehogy sem megállítani. Nem tudtam, hogy nézzek Perselus szemébe és mit mondjak neki. Igen, hibázott. Ez egyértelmű. Megölette a szüleimet, csak azért, hogy tartozni tudjon valahová. Azonban a bűntudata miatt azóta is igyekszik helyesen cselekedni.

- Jól vagy? Fáj valamid? – hallottam ahogy kinyitódik az ajtó, és Perselus pár másodperc csend után ezt kérdi.

- Igen. A szívem – szóltam elcsukló hangon, Perselus pedig óvatosan beljebb lépett a szobába. Nem kellett felnéznem, túl jól ismertem őt. Láttam magam előtt, ahogy először az üres üvegre néz, majd a merengőre, aztán pedig rám.

- Megnézted – egyszerre hangzott kijelentésnek és kérdésnek.

- Igen, meg – válaszoltam, miközben egy nagy levegőt vettem.

- Teljesen megértem, ha most azonnal elakarsz menni. Csak szerettem volna, hogy lásd az én szemszögemből is – mondta egyhangúan. Megtöröltem a szemem és az arcom, majd lassan felegyenesedtem.

- Bocsánatot kérek – Perselus életében először olyat tett, amit eddig még sosem: eltátotta a száját.

- Mégis miért kérsz bocsánatot? Nekem kéne életem végéig minden egyes nap – lépett még egy lépéssel közelebb az ágyhoz, ezáltal hozzám is.

- Amiért megcsókoltalak a karácsonyi bál után – Perselus értetlenül meredt rám. – Akkor kezdődött minden, kár is tagadni.

- Nem értem – ezt sem hallottam még a szájából, így nem is várakoztam sokáig a magyarázattal.

- Amióta elárultad a szüleimet... jobban mondva anyám – köszörültem meg a torkom. – a bűntudat kísérte minden percedet. Erre jövök én, kis tizenhat évesen és megcsókollak – ráztam a fejem hitetlenkedve, azonban nem néztem Perselus szemébe. – Az életedet arra áldoztad, hogy védelmezz engem és Harryt, én pedig csak megnehezítettem a feladatod. Makacskodtam és a közeledben akartam lenni. Amikor pedig végre engedtél, nem mondhattál el nekem semmit, mert tudtad, hogy megutálnálak – néztem végre a sötét szemébe, ami engem fürkészett. – Szóval bocsánat...

- Nem – fordította el a fejét, miközben összeszorította az állkapcsát. – Te semmiről sem tehetsz. Az én hibám volt. Én engedtem neked, ÉN viszonoztam a csókot, holott a diákom voltál. Én folytattam veled viszonyt, amíg a Roxfortba jártál. Bánom minden egyes hibámat, de ezt nem. Ezért ne kérj bocsánatot – mondta.

Csend telepedett közénk, miközben én idegesen doboltam a lábammal, Perselus pedig ökölbe szorított kézzel tanulmányozta a merengőt, ahol még az emlékei kavarogtak.

- Elmész? – kérdezte alig hallhatóan.

- Még nem tudom – feleltem őszintén. Perselus már készült magamra hagyni, de megállítottam őt. – De ugye már megváltoztál, Perselus? – kérdeztem ránézve. Perselus visszafordult és csendben várta a kérdésemre a magyarázatot. – Már nem áldoznál fel egy egész családot egyetlen nőért? – kérdeztem félve a választól. Perselus a megfelelő válaszon gondolkozott, mielőtt megszólalt volna.