Fognyomok (Supernatural 18+)

28. fejezet

Amint megtudtam, hogy többé-kevésbé biztonságban van, rávettem magam, hogy beszéljük meg ezt az egészet, és már másnap hazakísértem Walkert, Sam hiába tiltakozott ellene kézzel-lábbal. Nem a Ranger, hanem az öcsém. Teljesen szürreális volt az egész. Walker csak ránézett Crowley fotóira, és valójában nagyon hálás voltam neki, hogy bár én vetettem fel, a téma alapos kivesézése nélkül összepakolt és csendben elfogadta a döntésemet. Büszkén, kihúzott háttal, mintha neki teljesen mindegy lett volna. Pedig tudtam, hogy nem így van. Hogy fogadhatna el valamit, amikor belé van kódolva az ellenkezője?

Csak gurultam az acélmonstrum után órákon át, és még a zenét sem kapcsoltam be a kocsiban. Aztán a legminimálisabb kommunikáció mellett segítettem neki a sérült bordáit kímélve pakolni és elrendezni a dolgokat, végül pedig mint két félig idegen, úgy köszöntünk el egymástól. Iszonyú érzés volt. Tudtam, hogy ennek nem így kellene lennie, mégsem bírtam felé nyúlni, és az ölelésembe vonni. Legalább néhány pillanatig szorosan tartani, és a fülébe suttogni, hogy azt kívánom, legyen boldog valakivel, akit nem kényszerítettek erre. Hogy tudja, nem akarok neki rosszat, egyszerűen csak képtelen vagyok elfogadni, amit tettek velünk.

Abból, ahogy akkor ott viselkedett, éreztem, hogy sosem fog keresni. Hogy később sem fog megpróbálni győzködni. Nem fog eljönni az idő, amikor majd vissza akar csábítani magához. Amikor visszakanyarodtam a poros bekötőúton a főútra, ott éreztem először, hogy vége ennek a korszaknak. És őrülten fájt a szívem érte.  

Nem lepett meg, hogy végül igazam is lett. Hosszú hetek óta nem hallottam felőle. És hosszú hetek óta aludni sem bírok. Ha mégis sikerül, vele álmodom, és verejtékben úszva riadok fel az éjszaka közepén, mintha rémálom lenne. Pedig nem az. Egy gyönyörű álom, amitől még tudat alatt is félek, és inkább elszököm előle, mielőtt olyasmit ültetne belém, amitől veszélyes dolgokat tennék. Épp ezért, ha sikerül is aludnom egy keveset, sosem merülök el ezekben az álmokban túl sokáig. Az első ölelés vagy csók után, vagy épp egy ellenséges birkózás kellős közepén történt néhány pillanatnyi mozdulatlan egymás lelkébe nézés után azonnal felébredek. Még akkor, álmomban is tudom, ahogy a földre szegez, a kezeimen támaszkodva a csípőmön ül és farkasszemet nézünk, hogy azt a néhány feszült másodpercet nagyon hamar vad csókolózás követné. Menekülök minden ilyen pillanat elől. Minden elől, ami rávehetne arra, amire Sam próbál; hogy gondoljam át még egyszer, és változtassak a döntésemen. Vagy legalább látogassam meg, hogy tudjuk, jól van-e. Nem, nem mehetek el megnézni, hogy van, nem hagyhatom neki, hogy befolyásoljon. Pontosan tudom, hogy ha nem is szól semmit, a puszta jelenléte is hatással lenne rám. Amíg csak az álmaimban jelenik meg, addig minden alkalommal, amint túl forróvá válik a talaj a lábam alatt, egyszerűen csak kinyitom a szemeimet, ő pedig eltűnik. Így biztonságos. A szemem alatti sötét karikákból ítélve nagyon nem egészséges, de legalább biztonságos.

De nemcsak, hogy nem alszom, enni is alig eszem. Amikor hajlandó vagyok, akkor sem érdekel, hogy mit. Szerintem gimi óta nem látszottak így a hasizmaim, mindig ott voltak a kis párnák, hogy álcázzák őket. De már a hamburger meg a bacon sem érdekel. Mintha nem is én lennék. Kettétört valami. Összeforraszthatatlanul. Elvesztettem a hitem. Ha az angyalok ilyen módon képesek befolyásolni minket, oda tenni, ahová akarnak, bábuként tologatni, akkor mi értelme az egésznek? Mi értelme bármit is tenni, próbálkozni a változtatással? Néha egyszerűen csak azt érzem, minden felesleges. Még az ágyból felkelni is. Borotvát hetek óta nem látott az arcom, és fürdeni is csak akkor megyek el, ha már Sam rám szól, hogy nem bírja velem egy szobában. Mint egy élőhalott, úgy létezem.

A napokban kezdtem csak észrevenni - amit valószínűleg már jóval hamarabb észre kellett volna -, hogy Sam már ott tart, hogy fél kitenni veszélyes helyzeteknek, mert nem bízik a reflexeim gyorsaságában, vagy épp az ítélőképességem helyességében. De nem könnyíti meg a helyzetet az sem, hogy látva az átváltozásomat, napi szinten emlegeti a Rangert, és azt, hogy át kellene gondolnom ezt az egészet. Egyszerűen képtelen megérteni, hogy nem gondolkodnom kell rajta, hanem elfelejtenem. Hogy érezzem, van szabad akaratom, és képes vagyok ellenállni az előre elrendeltnek. Egyébként sem lenne könnyű kiverni a fejemből, de amíg Sam így áll hozzá, addig egyszerűen lehetetlen. Olyan élénken él bennem minden pillanat, mintha csak tegnap lett volna, és nem telt volna el lassan egy szörnyűségesen hosszú hónap.