Anabell Potter története

Part 82 - Kezdődik

Harry, Ron, Hermione és Ampók elindultak a Gringottsba, vállalva a veszélyes akciót. Ampók Griffendél kardját kérte fizettségül, amiért segít nekik, Harry pedig kiforgatta a szavait, és belegyezett. Odaadja neki majd a kardot, ha elvégezte a feladatát, ezt azonban nem közölte a kobolddal. Hermione felöltötte Bellatrix Lestrange álcáját – mivel kínzás közben szerzett tőle egy hajszállat –, és a láthatatlanná tévő köpennyel feltűnés nélkül eltudtak menni a bankba.

Bármennyire is kellemetlen volt, de nem tudtunk Perselusszal hová menni. Ismerték a lakhelyünk címét, így maradnunk kellett. Bill és Fleur nem csinált belőle problémát, szívesen láttak minket, de mi annak ellenére is kényelmetlenül éreztük magunkat, mert úgy éreztük, hogy tehetetlenek vagyunk. Hiába maradt rajtunk kívül Dean és Luna is – Perselus legnagyobb sajnálatára –, akkor is tenni akartunk valamit, de csak várakozni tudtunk. Már unta a Hollóhátas lány pörgencsszárnyakról való áradozását, hiába, hogy már csak pár óráig maradtak.

Hirtelen valaki dörömbölni kezdett a bejárati ajtón. Épp Billel tartózkodtunk egy helyiségben, így mind a hárman pálcát rántottunk és megközelítettük az ajtót.

- Ki az? * – szólt ki Bill.

- Remus John Lupin! * – a szívem megdobbant, amikor meghallottam keresztapám hangját, és izgatottan pillantottam Perselusra, aki kissé feszengeni kezdett. Tudtam mire gondolt: még egy ember, akinek magyarázkodnia kell. – Vérfarkas vagyok, a feleségem Nymphadora Tonks. Te vagy a Kagylólak titokgazdája, magad mondtad meg a címet azzal, hogy szükség esetén idejöhetek! *

Megrémültem, amikor az utolsó mondatot meghallottam. Szükség esetén? Mégis mi történhetett?

- Lupin * – motyogta Bill, majd kitárta az ajtót.

A vihar, ami odakint tombolt, szinte belökte Remust az ajtón. Arca falfehér, itt-ott őszülő haja szélfútta volt. Egy gyors pillantással felmérte, hogy kik vannak a házban, kétszer is megakadt a szeme Perseluson, de valahogy nem törődött vele, hanem helyette örömittasan felkiáltott:

- Fiú! A Ted nevet kapta, Dora apja után! *

Felsikoltottam boldogságomban, és egyből keresztapámra vetettem magam, aki karját kitárva fogatta az ölelésem, és felkacagott.

- El sem hiszem! – gyűltek könnyek a szememben, ahogy elengedtem őt. – Tonks jól van?

- Igen, teljesen – úgy tűnt Remus tíz évet fiatalodott a boldogságtól, ami roppantul jól állt neki.

- Éljen! Gratulálunk! * – tapsikolt Fleur, aki megérkezett Remus belépésekor.

- Gratulálok, Lupin – biccentett Perselus, Remus arcáról pedig lehervadt a mosoly, de viszonozta a biccentést. Majd aztán újra elmosolyodott, ahogy felrémlett előtte a fia képe.

- Igen... igen... kisfiú * – ismételte kótyagosan a boldogságtól. – Bell! – ragadta meg a vállam. – Leszel a keresztanyja? – döbbenten néztem Remusra, és úgy éreztem, hogy megfordul velem a világ.

- Én? Én a keresztanyja? – motyogtam döbbenten.

- Te, te, hát persze... téged szeretnénk, Dorával ragaszkodunk hozzá!

- Hát persze! TE JÓ ÉG! – sikoltottam fel újra. – Hát persze! Ez minden vágyam! – öleltem meg ismét a keresztapámat, és mind a ketten boldogan felnevettünk.

- Nem maradhatok sokáig, vissza kell mennem * – engedett el Remus.

- Ne szabadkozz! Menj vissza, add át gratulációnkat és üdvözletünket Tonksnak! – mosolyogtam rá.