Anabell Potter története

Part 83 - Roxfort ostroma (1)

Mire Harry visszaérkezett, addigra zsúfolásig megtelt a Szükség szobája. Megérkezett Kingsley, Remus, Oliver Wood, Katie Bell, Angelina Johnson, Alicia Spinett – akiket örömittasan fogadtam, hisz a hetedikes évünk óta nem láttam őket, azaz már két éve –, Mr. és Mrs. Weasley.

- Hogy kerültetek ide? – kérdezte Harry Remushoz lépve.

- Bill, Fleur és én üzentünk a Rend többi tagjának – szólt közbe Fred. – Csúnya dolog lett volna kihagyni őket a buliból. *

- Mit fogunk csinálni, Harry? – kérdeztem izgatottan mellé lépve.

- A kiskorúakat kimenekítik a kastélyból. Most mindenki a nagyterembe megy, ott lesz az eligazítás. Harcolni fogunk. *

A hír hallatán zajos tetszésnyilvánítás söpört végig a szobában, majd a többség el is indult a nagyterembe.

Eközben Mrs. Weasley Ginnyvel veszekedett, aki maradni akart, azonban ő még kiskorúnak számított. Nem akartam a veszekedésbe közbe lépni, így elnapoltam a köszöntésüket.

Amikor már indultam volna, hogy megkeressem Perselust, zaj hallatszódott az alagútból, aminek hallatán Mrs. Weasley és Ginny abbahagyta a veszekedést, én pedig megtorpantam. Az alagútból kiesett egy szemüveges, vörös hajú fiú, aki gyorsan felpattant, megigazította magát, és körbe nézett.

- Elkéstem? Elkezdődött már? Csak most tudtam meg, azért... *

Percy nem számított rá, hogy egyből a családjával fog szemben állni. A teremben mindenki elnémult, és egy emberként bámultak Percyre.

- Bátor vagy, Percy, hogy idemerészkedsz – horkantottam fel, miközben összefontam a mellkasom előtt a karom.

A kínos csendben senki sem mert megszólalni, így Fleur volt az, aki úgy döntött ezt megtöri.

- Na és... 'ogy ván á kis Teddy? * – próbálta a feszültséget oldani Fleur, aki Remus felé fordult.

- Öh... ja, hogy... nagyon jól! * – kapott észhez Remus, én pedig alig bírtam ki nevetés nélkül a keresztapám reakcióját látva. – Nagyon jól, Tonks van vele... Tonks anyjánál vannak. *

- Akkor nem jön harcolni, ugye? – vettem fel én is a fonalat, miközben melléjük léptem.

- Remélhetőleg nem – válaszolta Remus, de amikor találkozott a tekintetünk mind a ketten tudtuk, hogy nagy erő kell ahhoz, hogy Tonksot bárki is visszatartsa a harctól.

- Hülye voltam! * – ordított el magát Percy, amitől összerezzenve fordultam az irányába. – Nagyképű majom voltam, féleszű és... és... *

- Minisztérium-imádó, családmegtagadó, hataloméhes bunkó voltál * – segítette ki nagylelkűen Fred. Percy nyelt egyet.

- Igen! *

- Akkor ezt meg is beszéltük * – húzta vigyorra a száját Fred. Mrs. Weasley idáig bírta, és felsírva futott nagy fiához, majd szoros ölelésbe zárta Percyt, aki még csak nem is tiltakozott. Miközben simogatta az anyja hátát, az apjára nézett, aki szembe került vele.

- Bocsáss meg, apa... * – Mr Weasley hevesen pislogott, miközben odalépett fiához, és ő is átölelte őt.

- Mitől tértél észhez, Percy? * – kérdezte George, miután abbahagyták az ölelkezést.

- Már ért a dolog egy ideje * – törölte meg Percy a szemét, aki szintén meghatódott. – Amikor meghalt Scrimgeour már erősen gyanakodtam, de egy kicsit lecsillapodott, amikor láttam, hogy Bell is a mi oldalunkon áll – pillantott rám. – Azonban ahogy sorban jöttek a mugli születésűek elleni törvények, élt bennem a gyanú, hogy csak megjátszod magad – vakarta meg a halántékát. – Ez be is bizonyosodott, amikor hirtelen felszívódtál, és mindenki azt hazudta, hogy az Azkabanban vagy...