Kerge kor - Kimondatlanul /Befejezett/

Hetedik fejezet

Gray

Van mikor az ember úgy érzi, hogy homályba vész minden körülötte, mintha párás ablaküvegen át tekintene körbe. Nem ismer igazán senkit, nem akar igazán senkit magához közel engedni. Miért is tenné az a lélek, ami már többször megszakadt és tudja, hogy mi vár rá újra? Ha eltörik az emberben valami, össze lehet ugyan rakni, de régi már soha nem lesz. A törés nyomai ottmaradnak. Nincs semmi, ami láthatatlanná tehetné a repedéseket. Ezek a hajszál sérülések kicsinek tűnnek, de gyengítik a szívet a jövőben. Minél többször csalódunk, annál törékenyebbé válik, majd egy napon végképp meghasonlik. Márk úgy érezte, hogy már nincs messze a pillanat, mikor minden ripityára törik és elvész örökre. Szeretett volna kimászni a szakadékból, de bármennyire igyekezett, nem bírt. Azt hitte, hogy maga mögött hagyott mindent, de rá kellett jönnie, hogy csak homokba dugta a fejét. Az, hogy őszinte nem volt soha, most kamatostól visszakapja. Most már tudta, annak idején el kellett volna mondania Nimródnak mit érez. Nem lett volna ugyan belőle semmi, de tiszta szívvel tudna most élni. Nem felnőtt fejjel szembesülne vele, hogy egy kimondatlan dolog, egy elfojtott vágy milyen szinten tudja az idegeket megtépdesni. Bár elmondani valamit soha nem késő, mégis ott a de. Elveszíthet egy embert, aki kedves a számára. Viszont, ha nem lép saját magát sebzi meg még jobban.

Hirtelen gondolt egyet és gyorsan pakolni kezdett, hogy utolérje Nimródot, aki nem régen búcsúzott el tőle. Érezte, hogy muszáj vele beszélni. Muszáj Milánnal is és még Adriántól is bocsánatot kérnie. Talán így már sikerülhet tovább lépdelni az élete nehéz ösvényén.

– Még most sem hiszem el, hogy igent mondtál – késztette Nimród hangja az iskola ajtóban megtorpanásra Márkot. Az ajtó résnyire volt csak nyitva.
– Én sem – felelte nevetve egy meleg női hang. Márk kilesett az ajtón, pont rálátott egy nagyon szép nőre. Karcsú volt, nőies, kék szeme ragyogott, ahogy a vele szemben álló férfira nézett. Márk szíve nagyot dobbant, olyan fájdalmasat, mint azelőtt még soha. – Őrületes, de boldog vagyok – ugrott Nimród nyakába a nő. A férfi átölelte és jó erősen magához szorította.
– Szeretlek – súgta halkan Nimród, de Márk tisztán hallotta.

– Én is téged – simogatta meg a férfi hátát a nő. Nimród a karját tartotta a nőnek, amit az mosolyogva elfogadott és beszélgetés közepette elindultak. Márk csak állt az ajtóban megkövülten. Furcsa az élet. Kétszer esett ugyanabba a szituációba. Mégis mit hitt? Azt, hogy ha elé áll a másik egyszeriben viszonozni fogja az vonzalmát? Ez már gimis korukban sem ment. Miért feltételezte, hogy felnőttként igen? Annyira szánalmasnak érezte magát sebezhetősége miatt. Annyira vágyott valakire, hogy szimplán egy kis kedvességbe mást látott, mint kellett volna. Sóhajtott egyet, hogy legyűrje a torkát kaparó gombócot, majd kilépett a decemberi utcára. A fák már rég lehullatták a leveleiket, az ég szürke volt. Hóval kecsegtetett, talán nem is olyan soká már. Nem volt hideg, de Márk mégis reszketett. Savanyúan elmosolyodott, mikor rájött, hogy belül kezd megfagyni teljesen. A szíve nem képes több sebet befogadni. Márk már nem is bánta, ha megfagy örökre. Őt erre kárhoztatták; magányra. Soha nem volt senkije. Soha nem szerette őt senki méltó társként. Egy játék, időtöltés volt csupán mindenkinek, akivel az élet rövid időre összekötötte. Megállt, felnézett az égre: Ez hát a sorsom? Akkor legyen! Fagyjon meg minden örökre bennem!

– Márk – szólította nevén egy régen oly szeretett hang. Lüktető szíve fájdalmasat dobbant ismét. Szerette ezt a mély tónust, ahogy nevén szólította. Az ajkakat, amelyek kimondták valaha, de ez sem bizonyult már elég erősnek ahhoz, hogy jégvirágos lelke olvadásba kezdjen.
– Miért vagy itt, Adrián? – kérdezte, miközben megfordult. Arcizmait ráncba szedte. Nem látszott semmi, pedig a lelke iszonyú csatát vívott épp. – Milán miatt nem kell. Nem megyek többet a közelébe – ejtette ki a legfájdalmasabb szavakat életében.
– Nem, nem csak miatta. Magam miatt is. – felelte halkan a fekete fiú. – Azért, hogy tiszta szívvel tudjam tovább élni az életemet.

– Nézd...
– Márk, sajnálom! – vágott közbe gyorsan Adrián, hogy ki tudja mondani, amit már napok óta magában őrölt. Márk kikerekedett szemmel nézett rá. – Sajnálom, hogy játszottam az érzéseiddel és hogy nem voltam egyenes. Ott, mikor először körvonalazódott mit érzel, kellett volna féket nyomnom. Akkor kellett volna elmondanom, hogy soha az életben nem tudtam volna beléd szeretni.
– Tudom – felelte halvány mosollyal Márk.
– Tudtad? – kérdezett vissza döbbenten és kicsit dühösen a fiú.
– De nem akartam róla tudomást venni – vallotta be Márk. – Furcsa, hogy az élet kétszer is ugyanazzal dob hátba és én nem tanulok belőle – mosolyogta erőtlenül. – Nincs mit sajnálnod, én sem teszem. Kellemes emlékek maradtak, bármi is történt utána. Visszacsinálni már nem tudom, csak abban reménykedek, hogy az idő majd halványít a sebeken.

– Nem mondom, hogy ma, holnap, egy hónap múlva, de a feledésbe fog merülni minden. Nem mondom, hogy minden percét élvezni fogom, de szeretném, ha nem tűnnél el csak úgy Milán életéből. – A fiú arca lágy volt, szeme csillogott, olyan boldogságot sugárzott, ahogy kiejtette a szeretett ember nevét, amit Márk még soha nem látott. Nem ő volt megírva ennek a fiúnak, de örült neki, hogy valamikor köze volt hozzá.
– Nagyon megváltoztál – állapította meg csendben. Ilyen hát az igazi szerelem. Akarva, akaratlan idomulunk a másikhoz. Adrián életében nem kért volna bocsánatot, pláne tőle nem, de most megtette, mert egy érzés erősebbnek bizonyult nála. Ahogy végignézett a fiún, annak arcán, tartásán, amelyek szinte sziporkáztak, biztos volt benne, hogy ők örökké együtt lesznek, nem csak itt, a másvilágon is.

– Volt kiért – vallotta be mosolyogva Adrián, ami a vonásait tovább lágyította. – Sok mindennek kell a múlt homályába vesznie – nyújtotta a kezét a férfi felé, amit Márk elfogadott.
A múlt gyötrelmei lassacskán eltűnnek majd. A sebzett lelkek begyógyulnak idővel, de egy biztos, ez a két férfi tüske nélkül soha az életbe egymásra nézni nem fog tudni.

***

A napok lassan teltek. Márk nem kereste Milánt, még idő kellett neki, hogy mindent megemésszen. Örült, hogy a fiú sem erőlteti egyelőre. Persze, eljön a pillanat, mikor tovább húzni már nem lehet. Akkor le kell üljenek és átbeszéljenek mindent teljesen. Mi volt, mi lesz és mit akarnak egymástól.
Márk Nimródot is megpróbálta elkerülni. Már amennyire lehetett. A szíve lassan már nem dobogott olyan veszettül, lassan már érzéketlenné vált a férfi iránt. Egy idő után azon kapta magát, hogy örül, amiért talált maga mellé valakit. Sok-sok éjen át gondolkodott, hogy hogyan kellene hozzá állnia. Rájött, hogy egyszerűen próbáljon meg örülni. Nem volt egyszerű, de mikor beszélgettek és látta a másik ragyogó arcát, valahogy könnyebb volt beletörődni. Esélye soha nem volt. Ahogy azt a lányt ölelte, biztosra vette, hogy szép életük lesz együtt. Lesznek majd gyerekeik, amit ő például meg sem tudna adni neki.

Volt viszont más, ami próbára tegye az idegeit. Bárhogyan is igyekezett, Gray annál inkább megpróbált közelebb férkőzni hozzá. Okulva a legutóbbi eset óta inkább visszaváltott csendesebb hadműveletbe, de kétség sem fért hozzá, hogy nem hátrált meg. Az egyik angol órán ahogy magyarázott, rá tévedt a tekintete, pedig direkt kerülni szokta. Ahogy azok a kamasz szemek csillogtak rá, félreérthetetlenné tették Márknak a fiú érzéseit. Be kellett vallania magának, hogy jólesik neki ez. A józan esze tudta, hogy nem kellene, de a szíve annyira szomjazott egy kis szeretetre, hogy felül próbált írni mindent. Nem is volt gond ezzel mindaddig, míg megrendezésre nem került a területi angol verseny.
Márk kölcsönkérte nagyapja kocsiját, bár igazából nem értette, hogy neki minek már. Legutoljára már a jogsiját sem kapta meg a szeme miatt. Néha bütykölgette, de többségében a garázsban állt. Akkor használták, ha Márk vitte őket havonta egyszer bevásárolni. Nem volt kedve busszal menni, pláne szombaton, mikor a menetrend is gyatra. Nagyon reménykedett benne, hogy Gray nem teszi a helyzetet még kényelmetlenebbé. Szerencséje volt, kissé izgult a verseny miatt. Így max egy-két szót beszéltek, azt is a rádióműsorról, amit menet közben hallgattak. Márk nem csalódott, Gray maga mögé utasította az egész mezőnyt. Természetesen tiltakoztak az eredmény ellen, amit Márk előre sejtett. Kijelentette, hogy nem követtek el csalást, mert Gray magyar állampolgár is és magyar az anya nyelve. Itt született, így nem zárhatják ki. Azonban megértette az álláspontjukat is, mert a fiú tizenhét évet élt angol nyelvű környezetben.

– Sajnálom – mondta halkan Gray, mikor már hazafelé tartottak.
– Mit? – kérdezte kicsit szórakozottan Márk.
– Amiért kényelmetlen helyzetbe hoztalak a versenyen. Te mondtad, hogy nem lesz jó – válaszolta halkan.
– Sehol nem írták, hogy ki kellene zárni valakit, csak mert angol nyelvű környezetben nőtt fel. Ennyi erővel a Jókaiból a srácot is ki kellett volna zárni, mert a kísérőtanára elmondása szerint, még elsőben felsőfokú nyelvvizsgát tett. – dühöngte kicsit Márk.
– Azért ne húzd fel magad – nevette el magát Gray. Kifejezetten jólesett neki, hogy Márk miatta vitatkozott össze a fél zsűrivel és oktatókkal.

– Nem húzom, csak nem szeretem, ha valaki nem tudja a vereséget emelt fővel tűrni – felelte savanyúan.
– Tapasztalat? – kérdezett vissza Gray éleslátóan.
– Mondhatjuk – sóhajtotta Márk. Túl élénken élt még benne, hogy ő miket tett, mert nem bírta elviselni a vereséget. – Nem is mondtam, gratulálok – mosolyodott rá a fiúra, aki úgy érezte, hogy minden díjnál többet nyert most. Egy mosolyt, ami csak az övé. – Oh, a francba – káromkodta el magát Márk, miközben a kocsi rángatni kezdett. Letért az út szélére. Próbálta újra indítani, de nem ment.
– Mi történt? – kérdezte halkan Gray.
– Fogalmam nincs, de ilyen az én formám – dőlt a kormányra, majd Gray döbbenetére röhögésben tört ki. – Nem tudtam, mi hiányzik még az életemből. – A nevetése nem volt boldog. Ezt érzékelte Gray is. Legszívesebben megölelte volna a férfit, de nem merte. Érezte, hogy valami nagy dolog tombol a másikban. Lehet, nem jó ötlet lenne még az ő érzéseivel is megbombázni.

– Hívjak segítséget? – kérdezte meg végül halkan.
– Jó lenne – dörmögte a kormánynak Márk. Kinn már sötét volt, az út nem volt túl forgalmas, a csodára nem várhattak.
Gray elővette a telefonját és tárcsázott. Sokáig várt, de a telefont nem vette fel senki.
– Terence nem veszi fel – sóhajtotta. – Ha észreveszi, biztos visszahív.
– Más esetleg? – kérdezte Gray, mire a fiú nevetni kezdett. – Mi az?
– Terence-n kívül senkim nincs itt – vallotta be. – Az iskolában nem nagyon barátkoznak velem. – Márk nem is értette miért. A tanárok elmondása szerint nagyon intelligens és kíváncsi volt a kamasz fiú. Bár, az, hogy külföldi, lehet épp elég indok volt. – Neked esetleg? – Most Márkon volt a nevetés sora.
– Csak a nagyszüleim vannak – felelte. – Ez a nagypapám kocsija. Ha nem lenne rossz a szeme, akkor sem tudna mivel értünk jönni.

– De úgy tudom, vannak testvéreid – ráncolta a homlokát Gray, mire Márk kínjába még inkább nevetni kezdett.
– Van, egy nővérem, egy húgom és egy öcsém. Egyikkel sem túl rózsás a viszonyom.
– Sajnálom – felelte együtt érzően Gray.  – Nekem két bátyám van, egy nővérem, egy öcsém és egy húgom.
– Szép család – állapította meg mosolyogva Márk. Ránézett a fiúra, akinek az arca ragyogott. Azt látta rajta, amit ő is szeretett volna érezni; szeretetet a testvérei iránt. Biztos volt benne, hogy imádják az öccsüket.
– Az. Imádom őket – lelkesedett fel. Az arca egyre szebbé vált, ahogy a boldogság tükröződött rajta. Márkot egészen elbűvölte, hogy mennyire ártatlan így a másik arca. Nem volt már gyerek, de felnőtt sem igazán és ez annyira vonzóvá tette, hogy Márk szíve hevesebben kezdett verni.  – Soha nem voltam egyedül.

– Jó neked – felelte Márk.
– A szüleid? – érdeklődött Gray.
– Apa meghalt, anyu meg...hagyjuk – sóhajtotta. – Egyedül az öcsémmel és a nagyszüleimmel tartom a kapcsolatot.
– Az a szőke fiú az öcséd, aki az iskola előtt szokott várni? – kérdezte halkan Gray. Remélte, hogy az és nem a párja esetleg.
– Igen, de most épp nem vagyunk túl beszédesek egymással – sóhajtotta Márk. Gray látta az arcát, amint megrándul. Fájt neki, de nem mutatta ki.
– Sokszor összeveszek a testvéreimmel, de mindig kibékülünk, mert a testvéreim. A két kisebb tesóm kiváltképp idegesítő, de hosszú távon rájuk sem tudok haragudni – mesélte vidáman a fiú, ami jó érzéssel töltötte el Márkot is. – A legnagyobb bátyámnak nyáron lesz az esküvője. Mindig azzal húzza az agyam, hogy rózsaszín öltönyt fogok kapni – fintorogta.
– Miért? – kérdezte megütközve Márk.
– Ja, mert a saját nememhez vonzódok – lökte csak úgy oda fél vállról, mintha természetes dolog lenne. – Nyilván tudom, hogy csak cukkol, de úgy megrugdosnám olyankor.

– Tudják? – kérdezte csodálkozva Márk. Ő soha, senkinek nem merte elmondani.
– Persze – felelte megütközve Gray, mintha nem lenne egyértelmű, hogy akik fontosak neki, azok mindenképpen tudjanak róla. – Nem mondom, hogy apu csak úgy egyszerűen lenyelte a dolgot, de végül kifogást sem emelet ellene, csak ugyanazt kérte, mint a többiektől, ha van rá mód, egy tisztességes párral állítsak haza. – Márk szeme egyre jobban kikerekedett. Nem értette, hogy miért nem lehet minden család normális? Miért nem tudják elfogadni olyannak a gyerekeiket, amilyenek? Az anyja is ki volt bukva ezen, holott nekik közük évek óta nincs egymáshoz. Fura volt már neki, ahogy a Milán anyukája, Adrián családja áll a fiaikhoz. Teljesen normális számukra, hogy ők együtt vannak. Volt egy olyan érzése, hogy neki eléggé fogyatékos család jutott. Hazugság, hazugságot szül. Így nőtt fel. Mit várt tehát saját magától? Örült, hogy kilépett ebből az egészből, mielőtt még teljesen tönkre tették volna.

– Elgondolkodtál – hajolt közel hozzá a fiú. Érezte a leheletét, látta a szemek csillogását. Részese akart lenni ennek a csodának. Szomjazta a lelke, hogy végre nyugodtan élhessen. Miért lenne baj, ha ezt egy kamasz tudja neki megadni? Miért kellene szégyenkeznie, ha erre vágyik?... Erre vágyna? – villant át az agyán. Elérkezett az a pont, mikor a szív és az ész komoly mérkőzést játszik le az emberben. Érvek, ellenérvek hadát sorakoztatják fel egymás előtt pillanatok alatt. Ő csak nézett a fiúra, aki mosolygott rá és szikrázó tekintettel bilincselte magához az övét. Márk nem tudta, hogy miért, de megemelte a kezét. Egy pillanatig próbálta még visszahúzni, de nem ment. Úgy nézett ki, hogy a csata végképp eldöntetett. Megérintette a fiú arcát, ami a halvány fénynél is látszott, hogy pirulni kezdett. Végigcirógatta az állát, mire résnyire nyíltak Gray ajkai. Tenyerét a fiú arcára simította, miközben folyamatosan a szemébe nézett. Kézfejére egy kissé reszkető kéz simult, ami végigborzongatta az egész testét. Nem tudta megállítani. Talán nem is akarta. Felé hajolt, elfogyott köztük a tér. Ajkait a fiúéra simította. Nem kellett kérlelni, azok megnyíltak akadály nélkül neki. Lassan kóstolták egymást, talán kissé bizonytalanul. Egyik sem igazán tudta, hogy mi történik. Gray nem értette, hogy mi változott. Márk nem igazán tudta, hogy ezzel mégis mit akar. A csók nem vadult el, lágy táncot jártak egymás szemébe bámulva.

– Lehet, nem kellene – súgta ajkaira Gray. Ő jobban tudott gondolkodni, mint Márk.
– A francokat nem – szólalt meg Márk és a tarkójánál fogva magához húzta a döbbent fiút. Az előbb lágynak indult csók egy pillanat alatt átváltott egy heves csatába. Vadul tépték egymás száját. Olyan hévvel, mintha nem lenne holnap. Márk még közelebb húzta a fiút magához, már amennyire a lehetetlenül kicsavart testhelyzete hagyta. Ölelni akarta. Beszívni az illatát. A száját kóstolni, soha el nem engedni.

Az agya már homályos volt, nem is igazán gondolkodott, mikor kezével az ülés csúsztatókarjához nyúlt. Egy mozdulattal hátra tolta magát, majd az ölébe húzta a döbbenten felnyögő fiút. Ölébe helyezkedett, mire mind a ketten felnyögtek, mert egyiküket sem hagyta hidegen a másik.

Gray visszahajolt a szájára, miközben Márk átfogta a derekát és még közelebb húzta magához, így ágyékuk teljesen egymásnak feszült. A fiú felnyögött, de nem engedte el. Inkább átölelte a nyakát, hogy még közelebb érezze magához. A csóknak a levegő hiánya vetett véget. Vágytól izzó szemmel néztek egymásra. Egyiknek sem jutott eszébe, hogy talán nem kellene. Bámultak egymásra a halvány belső világításban. Tudták, ha tovább mennek, nincs vissza út, de talán egyikük sem akarta. Márk szerette volna a fiú fényét, a meleg lelkét, ami elkezdte felolvasztani az övét is. Gray érezte, hogy dúl a másikban valami, így ő tette meg a következő lépést. Nyakát kezdte el csókolni, miközben kezei ügyesen megtalálta Márk legérzékenyebb testrészét maguk között. Márk felnyögött meglepetésében.

– Ugye nem hitted, hogy ártatlan vagyok? – súgta a kérdést Gray a fülébe. Ezek után, ha nem teszi is fel a kérdést, már rájött volna magától is Márk. Nagyon ügyesen simogatta, csókolta a másik. Tisztában volt vele, hogy melyik érintés az, amitől a férfi biztos nem gondolja meg magát. Vadul egymásnak estek megint. Márk gyorsan lehántolta a pulóvert a fiúról, miközben a másik már kigombolgatta az inget a mellkasán és meztelen bőrét érintette.

Vad vágyak csaptak össze. Benne volt minden; szerelem, vágy, érzések, akarás, felejtés, őrült tombolás. Nem létezett körülöttük már semmi. Nem érdekelte őket, hogy az út szélén ragadtak. Az sem, ha soha többet nem talál rájuk senki. Egy volt a fontos, hogy a másik ott van. Lelkek dübörögtek vadul, próbálgatták, hogy összeillenek-e egyáltalán.

A vad lángok közé végül bekúszott egy alattomos hang, ami először csak távolinak tűnt, majd egyre hangosabb és szabályosabb lett. Nem volt erős vagy hangos, de ahhoz éppen elég, hogy a varázs egy pillanat alatt darabokra hulljon.

Gray ijedten kezdte el keresni a telefonját. Nyújtózkodott, hogy elérje a másik ülésen, és ahogy mocorgott Márk teste egyre inkább megfeszült. Nem volt már az agya ködös, de ez még altájékra nem jutott el. Végül megelégelte és ő maga nyúlt a telefonért. Lehunyt szemmel dőlt hátra.

– Terence – szólt bele a telefonba kissé lihegve Gray. – Nem, nincs semmi baj – mondta angolul. – Csak lerobbant a kocsi. Igen, az jó lenne. Be tudod kapcsolni a helymeghatározót? Rendben, várunk. – Gray kinyomta a telefont, majd mit sem törődve Márk kissé megfeszült testével, homlokát a vállába fúrta. Nem szóltak egymáshoz. Nem kellett. Az elmúlt percek mindent elmondtak a másiknak. Gray tudta, hogy a másik a maradék józan eszét dobta el messzire, holott heteken át tűrte minden támadását. Mindig látta, hogy a másik magányos, ott volt a szemében, de a kezében most volt valami, amit adhatott.
– Márk – szólalt meg halkan. – Költözz haza velem...

------------------------------------------------------------------Sziasztok! Most nézem, hogy ez az utolsó előtti fejezet és Márkot igen kemény döntés elé állítottam.