Anabell Potter története

Part 85 - Roxfort Ostroma (3)

- Nem – mondtam sokadszorra aznap már. – Nem mész el a Tiltott Rengetegbe. Nem engedem – jelentettem ki parancsoló hangsúllyal.

- Bell – nyelt egyet fájdalmasan Harry. – Minden egyes halott, aki itt fekszik – mutatott körbe. –, az én saram. Miattam halottak.

- Nem kenheted magadra az egészet – ráztam a fejem hitetlenkedve. – Ha te nem lennél, akkor is háború lenne, és megpróbálnánk Voldemort ellen harcolni. Te csak egy bábu vagy ebben a csatában.

- Nem érted Bell – ült le a földre velem szembe. – Piton még egy dolgot eltitkolt előled. Egy igen is fontos dolgot, amiben megegyeztünk, hogy nem mondjuk el neked az utolsó percig – döbbenten meredtem az öcsémre, és Perselus nevét hallva önkéntelenül is homályos lett a látásom.

- Miről beszélsz, Harry?

- Arról, hogy én is egy horcrux vagyok – mondta ki habozás nélkül.

- Ezt nem mondhatod komolyan – motyogtam, miközben a könnyek ismét végig folytak az arcomon. Nem gondoltam volna, hogy egy ember képes ennyit sírni, de ezek szerint igen.

Tudtam, hogy igazat beszél. Valahol legbelül mindig is tudtam. Beszél a kígyók nyelvén, beletud nézni Voldemort fejébe és nem tudják egymást megérinteni fájdalom nélkül. Emellett pedig érzi, hogy Voldemort mikor mit érez.

- Mióta tudod? Perselus mióta tudta? – kerültem az öcsém pillantását.

- Pitonnak Dumbledore mondta el még a halála előtt – lehunytam a szemem ahogy ezt kimondta, majd a tenyerembe temettem az arcom. Az már legalább egy éve volt. – Piton pedig a Kagylólakban mondta el nekem. Dumbledore megparancsolta neki, hogy csak akkor mondja el, amikor Voldemort már védelmezi a kígyóját, ami ugye szintén egy horcrux. Hogy csak az utolsó pillanatban közölje velem. Nem tartotta be az ígéretét, azonban így jobb volt. Így feltudtam rá készülni.

- Mire tudtál felkészülni? – nem értettem miért tettem fel ezt a kérdést, amikor tudtam a választ.

- A halálra, Bell. Meg kell halnom, ahhoz, hogy Voldemortot letudjátok győzni – fájt, hogy ezt mondta. Hogy a ''letudjuk'' helyett már csak ''letudjátok''-ot mond.

- Akkor csak gyengítsük le őt – kaptam fel a fejem. – Igen... a halálos átkot kell rajta alkalmaznunk, miután a kígyóját megöltük, és akkor legyengül úgy, mint amikor horcruxot csinált belőled – bólogattam a saját szavaimat kimondva. – Igen... aztán bezárjuk az Azkabanba, és ő lesz a legjobban őrzött rab. A halálfalókat pedig levadásszuk, hogy véletlenül se segítsenek neki – pattantam fel. – Nem kell meghalnod. Megoldjuk máshogy.

- Nem, Bell – rázta meg a fejét ő is felállva. – Mindig talál majd megoldást, hogy visszatérjen. Ennek véget kell vetnünk. Ígérd meg – ragadta meg a vállam. – Ígérd meg, hogy megölitek a kígyót...

- Nem, Harry – ráztam le magamról a karjait. – Majd megölöd te magad.

- Mennem kell – szólt egyhangúan, miközben láttam, hogy okklumentálni kezd. – Öljétek meg Naginit és aztán Voldemortot. Éljetek szabadon, élj... élj az emlékemért. Perselusért, Fredért, Remusért, Tonksért és Siriusért. Mert mind azt akarnák, hogy élj. Én is ezt akarom.

- Nem – löktem le a földre őt, amitől levegő után kapott. – Elvette George a pálcám, de ha kell puszta kézzel verlek eszméletlenre, hogy ne menj utána. Nem érdekel, nem fogsz meghalni! – már emeltem az öklöm, hogy behúzzak neki, de lelökött magáról, és pálcával célzott felém.

- Én pedig, ha kell elkábítalak. Stupor – elugrottam a vörösfénycsóva elől, és többen is a teremben felhördültek, amikor meglátták, hogy egymásra támadtunk. – Stupor! – a következő átok elől, azonban már nem tudtam időben elugrani és eltalált. A világ elsötétült, ami ellen pedig már nem tudtam semmit sem tenni, hiába próbáltam küzdeni a hatás ellen.