Hozzád láncolva ( BakuDeku)

9.

Mikor reggel felkeltem úgy éreztem mintha semmit sem aludtam volna az éjjel. Sóhajtva keltem ki az ágyból és indultam a fürdő felé. A reggeli zuhany felfrissített valamelyest, aminek örültem.
A fürdőből kilépve tűnt csak fel, hogy az ajtóm előtt van egy tálca, és rajta, ahogy mindig a reggelim.
Az étel mellett azonban most egy kis levél várt, amit azonnal el is olvastam.

 "Tudom, hogy azt mondtad nem kell kiszolgálnom téged de kérlek fogadd el!
                                                                                                      Uraraka"

Ahogy elolvastam a röpke üzenetet elmosolyodtam, majd sóhajtva megráztam a fejem és enni kezdtem azzal a szigorú elhatározással, hogy miután végeztem meglátogatom Urarakat.

                                                                    *****

Fél tízkor aztán üres tányérokkal borított tálcával léptem a konyhába.
   - Jó reggelt!- köszöntem miközben leraktam a pultra a tálcát.
   - Ó, Deku! Jó reggelt. Ízlett a reggeli?- lépett mellém Uraraka mosolyogva, majd azonnal el is kezdte eltüntetni a tányérjaimat.
   - Igen nagyon finom volt, mint mindig.
   - Örülök.- pirult el, majd sündörögni kezdett.
   - Az ebédet csinálod?- kérdeztem miközben figyeltem, ahogy egyik helyről ugrik a másikra.
   - Igen, most kezdem. Kissé késésben vagyok.- pirult el ismét.
   - Hadd segítsek!- kértem, mire meglepve nézett rám.
   - Nem... nem ezért vittem az ételt...- motyogta.
   - Tudom! De ez a legkevesebb amit megtehetek. Rengeteg kedvességet kaptam már tőled amióta itt vagyok és szeretném ezt viszonozni. Együtt főzni pedig amúgy is elég izgalmasnak hangzik.- magyaráztam, mire Uraraka meghatódva nézett rám.
   - Rendben. Örülnék neki, ha együtt főznénk Deku!- mosolygott, mire én is mosolyogva bólintottam egyet.
   - Mi lesz az ebéd?- kérdeztem fellelkesülve.
   - Katsudon.- jött a válasz egy mosoly kíséretében.
   - Értettem. Mond mit csináljak főnök.- húztam vigyorra a számat nevetve.
Uraraka hálásan nézett vissza rám, majd ő is elnevette magát.
   - Kérlek hozz a kamrából két vöröshagymát és kezd el felvágni. Addig én nekiállok a szósznak.
Bólintottam, majd összeszedve a kamrából a hagymát vagdosni kezdtem miközben mellettem Uraraka a szósz többi összetevőjét kezdte összeönteni.
   - Jöhet a hagyma!- szólt, mire beleöntöttem a serpenyőbe a felvágott zöldséget.
Ezután elkezdtem felvágni a húst, Uraraka pedig kikészítette a panír hozzávalóit.
Miközben készítettük az ételt beszélgetünk és sokat nevetünk. Az egész olyan meghitt volt, és hosszú idő után végre tényleg felszabadultnak és boldognak éreztem magam.
Aztán Urarakaba hirtelen belé fagyott a nevetés miközben sápadtan az ajtó felé nézett. Azonnal oda kaptam a fejem, bár tudtam ki áll ott.
Kacchan az ajtónak dőlve figyelt minket, tekintetét az enyémbe fúrta. A szívem azonnal gyorsabb ütemet kezdett diktálni és csak egy két dolog járt a fejemben. Hogy vajon mióta figyel, és hogy értem jött.
   - G-gazdám épp főzünk... Deku segít nekem...- motyogta idegességében Uraraka, de nagyon hálás voltam neki, amiért még ilyen állapotban is segíteni szeretne nekem.
   - Nyugalom, nem érte jöttem.- válaszolt Kacchan komolyan, mire döbbenten pislogtam párat.- Azért jöttem, hogy szóljak este vendégünk lesz.
 "Egy vendég? Talán megint az anyja?"
   - Értettem.- bólintott Uraraka.- És mit szeretnének vacsorára?
   - Rád bízom.- zárta le a témát Kacchan, majd elhagyta a konyhát anélkül, hogy rám nézett volna.
Értetlenül álltam a helyzet előtt, de leginkább az zavart, hogy nem éreztem kitörő örömet a tudattól, hogy most nem fog akaratom ellenére elvinni és megerőszakolni. Egyszerűen csak értetlenül bámultam az ajtót amit az előbb még ő támasztott.
   - Deku...- érintette meg a vállamat Uraraka, mire ijedten megugrottam, ő pedig elengedve hátrált pár lépést.- Sa-sajnálom... Nem akartalak megijeszteni csak...
   - Nem, semmi baj én csak... elbambultam. Bocsánat. Mi a következő lépés?- erőltettem mosolyt az arcomra a majdnem kész ételre nézve.
   - Már csak tálalni kell.- válaszolt Uraraka aggódó tekintettel és hanggal.
Tudtam, hogy az erőltetett mosolyom és a korábbi válaszom nem fogja megnyugtatni, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni az aggodalmát és úgy tenni mintha minden rendben lenne, hogy visszanyerje jókedvét.
De a felismerés, miszerint nem érzek örömet, sőt még azon gondolkozom miért nem hívott magával már önmagában a padlóra küldött.
 "Egész biztosan megőrültem. A bezártság megőrjített. Csakis erről lehet szó."
Megráztam a fejem, hogy visszarázódjak a valóságba, majd elkezdtem segíteni a tálalásban Urarakanak.
   - Te mikor szoktál enni?- kérdeztem, hogy megtörjem a csendet.
   - Általában mikor egy-egy étkezés után rendbe rakom a konyhát.
   - Értem.- bólintottam az ételt nézve.- Kész vagyok.- tettem hozzá, mikor minden felkerült a tálra.
   - Ügyes vagy.- pillantott a tálamra Uraraka.- Kiviszem.- hagyta ott saját tányérját.
   - Várj, majd én kiviszem!- kiáltottam fel magam sem tudva miért mire értetlenül pislogott rám.- Most úgy sincs dolgom, te pedig épp csinálod a sajátod szóval... kiviszem.- mondtam ki miközben a belső énem épp ordítani kezdett velem.
   - Rendben... Köszönöm.- bólintott Uraraka, majd folytatta a tálalást én pedig felkapva a kész tálat kiléptem a konyhából.
Ahogy megláttam az asztalnál ülő Kacchant egy pillanatra megdermedtem, majd nagy levegőt véve mellé állva leraktam elé a tányérját. Ennek hatására felnézett a telefonjából és tekintetét az enyémbe mélyesztette, mire a szívem őrült tempóban kezdett verni.
   - U-uraraka még tálal és ezért én...- kezdtem magyarázkodásba úgy gondolva, hogy talán arra vár.
Vártam egy kicsit de nem válaszolt csak nézett mintha gondolkodna valamin. Én egyre kínosabban éreztem magam, ezért nyeltem egyet és a konyha felé mutogatva hátráltam félúton megfordulva.
   - Deku!- hasított a gyomromba Kacchan mély hangja, mire azonnal lefagytam.
 "Nyugalom!"
Lassan felé fordultam, úgy vártam a folytatást.
   - Ma este maradj a szobádban.
Az idegességem a mondat után azonnal elmúlt, helyét értetlenség vette át.
 "Nem akarja, hogy találkozzak a vendégével? Talán attól fél, hogy ő is meg akar majd venni? Vagy... egy olyan személyről lenne szó, aki segíteni tudna nekem a szökésben? Ha így van akkor mindenképpen találkoznom kell vele."
   - Hány órától kell bezárkóznom és meddig?
   - Héttől, és már maradj is a szobádban. Az illető lehet, hogy tizenegy után távozik.
Bólintottam, majd megfordultam és ismét a konyha felé vettem az irányt, ám most már nem állított meg.
A konyhába érve Uraraka mosolyogva tolt elém egy adag Katsudont, majd mindketten enni kezdtünk.
   - Ez nagyon finom lett!- csillant fel a szemem ahogy megéreztem az első falatot.
   - Szerintem is!- mosolygott Uraraka vidáman.
Mikor befejeztük az evést Uraraka kiment Kacchan tányérjáért és elkezdte rendbe rakni a konyhát.
   - Köszönöm, hogy segítettél ma. Jó volt együtt főzni.- szólt hirtelen.
   - Igen, én is élveztem.- bólintottam.
*Nem kell ahhoz szerelmesnek lenned valakibe, hogy élvezd a szexet Deku.*
Az emlékkép olyan erővel csapot arcon, hogy megremegtem.
Ahogy kimondtam az "élveztem" szót egyből rám zúdult az az elfogadhatatlan igazság, hogy élveztem a Kacchanal való együttlétet. Élveztem annak ellenére amiket eddig tett velem. Annak ellenére, hogy nem érzek iránta semmit és ő sem...
 "De az a kettő rabszolgája a szerelme volt. Akikkel ugyan úgy bánt mint velem. Már el is felejtettem, hogy lehetséges hogy ő... Nem... nem lehetséges, egyszerűen kizárt. Az ember ha szerelmes valakibe nem tartja fogva. Nem kényszeríti semmire. Nem bújtatja, ha vendége jön, hanem büszkén bemutatja neki. Erről jut eszembe..."
   - Ő... Uraraka. Nem tudod véletlenül ki jön ma Kacchanhoz?- kérdeztem, mire értetlenül nézett rám.
   - Kacchanhoz?- kérdezett vissza, mire azonnal leesett, hogy ő még sosem hallotta, hogy így szólítom Bakugout.
   - Ő... úgy értem Bakugouhoz...
   - N-nem de... Ki az a Kacchan?- húzta össze a szemét értetlenül, mire majdnem elsüllyedtem szégyenemben.
   - Hát ő... Bakugou. Ő Dekunak szólít, én pedig őt Kacchannak... Véletlenül egyszer így mondtam a nevét és azóta így kell szólítanom.- magyaráztam égő arccal.
Uraraka álla pedig leesett.
   - De úgy tűnik már eléggé megszoktad, hogy így hívod. Még akkor is mikor nincs a közelben. Viszont most ledöbbentettél Deku. Amióta ismerem még sosem fordult elő, hogy valaki becézte volna. Aki megpróbálta annak nem lett túl jó vége...- húzta el a száját a lány.
 "Ne gondolj bele sokat! Ne gondolj bele sokat!"
   - Hát... te is megszoktad, hogy Dekunak hívsz még akkor is mikor nincs a közelben.- szóltam zavartan.
   - Igazad van...- sütötte le a szemét miközben zavartan heherészett egy sort.- Sajnálom... Ha zavar akkor...
   - Nem! Nem ezért mondtam csak... Ah, felejtsd el. Nem számít, már ez a nevem, korábban is mondtam. Tényleg nem gond.- állítottam le önmarcangolását és ráeszméltem, hogy már tényleg nem zavar az új nevem.
 "Megszoktam, hogy így hívnak, ennyi az egész."
   - Akkor jó.- pirult el zavarában a lány.- A kérdésedre visszatérve pedig tényleg nem tudom ki jöhet hozzá. De általában valamelyik munkatársa jön megbeszélésre.
 "Szóval munkatárs... Hát tőlük aligha várhatom, hogy segítsenek kijutni innen. Viszont akkor igaz lehet a feltételezésem, hogy attól fél meg akar majd venni. Mindkét esetben, ha megvenne és ha nem is rabszolga maradnék, szóval jobb lesz ha tényleg a szobámba maradok. Ezt a helyet és az embereket is megszoktam már, de ha új helyre kerülnék nem tudom meddig bírnám épp ésszel. Bár..."
*NEM ELADÓ*
Kacchan ezt vágta a fejéhez a fehér öltönyös férfinak mikor az meg akart venni.
 "Talán tényleg nem adna el semmilyen összegért sem? Azt hiszem ezt inkább nem kérdezem meg tőle."
   - Értem.- sóhajtottam beletörődötten gondolatmenetem végén Urarakanak jelezve, hogy hallottam amit mondott.
Uraraka ezután elhagyva a konyhát nekikezdett a nappali rendberakásának, hogy a vendég fogadására minden rendben legyen. Én pedig úgy döntöttem, hogy ha már este a szobámban kell lennem, akkor kihasználom az alkalmat míg szabadon járkálhatok.
Kölcsön kértem Uraraka egyik könyvét, amit szabadidejében szokott olvasni, majd kiültem a kertbe és belemélyedtem a történetbe.