Egy ágyban az ellenséggel

𝒽𝓊𝓈𝓏𝑜𝓃ö𝓉ö𝒹𝒾𝓀

Javier

csúf igazság

Egy darabig az ablakból figyeltem, ahogy a felkelő nap sugarai felébresztik New Orleanst, és ezzel együtt a házban élőket is. Általában mindig én voltam a legkorábbi, de most Isabella megelőzött. Sietve vágott át a kocsifeljárón, és vélhetően fázott, mert a fekete sapkáját dideregve igazgatta meg a fején mielőtt bepattant a kocsijába, és elhúzott valahova. Az esetek többségében nem szokta velem megosztani, hogy hova megy, én meg nem szóltam bele. A magánéletéhez semmi közöm.

Mélyet sóhajtva elléptem az ablaktól, és megfordultam. Jennifer hason feküdt az ágyamban, és olyan mélyen aludt, hogy nemcsak hogy nem volt szívem felébreszteni, hanem esélyes, hogy nem is tudtam volna. De ami azt illeti, nem is akartam. Az, ami történt köztünk, addig volt szép, ameddig aludt. Ugyanis esélyes volt, hogy amint felébred, és már nem a csupasz vágyai irányítják, minden egyes percét megbántja az estének. Azt pedig nem akartam megvárni.

Egy darabig még figyeltem őt, ahogy nyugodtan, egyenletesen veszi a levegőt, és minden egyes porcikája annyira tökéletes volt, hogy legszívesebben visszamásztam volna mellé az ágyba. Jennifer egy olyan nő volt, aki nagyon is jól tudta, mit csinál és ezt tegnap este be is bizonyította. De nem állhattam mellette az idők végezetéig – habár ehhez lett volna leginkább kedvem ­– így összeszedtem magam, és lesétáltam az emeletről.

Sok olyan dolog volt még, amit össze kellett raknom, és ehhez szükségem volt a józan eszemre. Szóval egy kávéval indítottam. Kellett valami, ami áttereli a gondolataimat Jennifer tökéletes testéről Deeksre, Barnes fiára, meg arra a tényre, hogy ez a csávó hajszál híján kétszer is majdnem meggyilkolt. Fogalmam sem volt, hogy Barnes irányítja-e a háttérből, vagy tényleg arra készül, hogy átvegye az apjától a mocskos ügyleteit, de bármi is volt a terve, közel volt ahhoz, hogy sikerrel járjon. Engem el akart tenni láb alól, Jennifert pedig valami különös oknál fogva magának akarta. De miért?

Minden, amit tudtam erről a nőről, egyáltalán nem adott indokot arra, hogy egy velejéig romlott alvilági figura el akarja rabolni. Az öccse halálát leszámítva teljesen átlagos élete volt. Tanult, volt munkája és habár nem sok, de azért voltak barátai is. Mégis miért kellene Barnesnak valaki, akinek a legcsekélyebb értelemben sincs köze az alvilághoz?

- Úristen, vizet! Azonnal!

Oldalra kaptam a fejem a hangra, ami kirángatott az elmélkedésemből. Luna tántorgott be a konyhába. Még mindig a tegnap esti ruhája volt rajta, a sminkje elkenődött, a haja pedig úgy nézett ki, akár egy vihar által megtépázott madárfészek. A konyhapultnak támaszkodtam, és vártam, mialatt ő úgy lefetyelt a csapból, mint egy hete szomjazó kóbor kutya.

- Jó reggelt! – köszöntem neki szórakozottan, noha terveztem jól lecseszni. De valahol ott motoszkált az elmém mélyén az, amit Jennifer mondott. Egy testvérre van szüksége, aki megérti nem pedig valakire, aki irányítja. A baj csak az volt, hogy Jennifer nem látott bele ebbe a világba, és nem értette, hogy Luna a húgomként mekkora veszélyben van, valahányszor kiteszi a lábát a házból. Ő volt az egyik olyan ember, akivel fogást találhattak rajtam, és találtak is már egyszer. – Durva este volt?

- Mondjad, ne kímélj. – Luna zihálva megtörölte a kézfejével a száját, aztán felegyenesedett.

- Mi olyat tudnék mondani, amit még nem hallottál? Ráadásul volt értelme? Szarsz arra, amit mondok.