Anabell Potter története

Part 88 - Igazság

- Jól van – sóhajtottam unottan, miután mindenki mellém hoppanált és megérkeztünk a Ben More faházikójához. – Homenum Revilio! – legyintettem meg a pálcám.

- Nos? – lépett mellém Harry. A többi kolléga feszülten várt mögöttünk állva.

- Három ember itt van – halkultam el, majd a többiek felé fordultam. – Mindenki csendben közelítse meg a házat. Ha az illetők támadni fognak, próbáljátok úgy hatástalanítani őket, hogy semmilyen esetleges bizonyítékot nem semmisítetek meg. Gyerünk! – azonnal elkezdték megközelíteni a kunyhót, én pedig addig felmértem a terepet. Sok fa és bokor nőtt a környéken, így könnyű volt a rejtőzködés. Nem láttam meg senkit sem a dombos vidéken, így én is a többiek után eredtem.

Ám lefékeztem, amikor az orromat megcsapta Perselus illata. Ijedten, vészesen gyorsan dobogó szívvel pillantottam körbe, reménykedve abban, hogy valahol meglátom őt, miközben magamba szívtam az illatát. Annyira hiányzott, hogy váratlanul könnyekkel telt meg a szemem. Bizonyára innen származik az egyik gyógynövény, ami a tusfürdőjében és olajában található.

Megráztam a fejem és gyorsan megtöröltem a szemem. Tovább indultam, majd beléptem a kitárt ajtón, és körbe néztem. A kunyhóban nem volt túl sok dolog: egy egyszerű bőr kanapé egy ugyanolyan fotellel, egy étkező asztal és egy kis méretű kályha. Mindenki már a bizonyítékokat kezdte elemezni, amitől a homlokomra szökött a szemöldököm.

- Mi az? Elkaptátok őket? – kérdeztem döbbenten.

- Nincs itt senki – válaszolta egy vörös hajú férfi.

- De hát... – pislogtam értetlenül. – Homenum Revilio! – a pálcám ezúttal is három embert jelzett, akik rajtunk kívül itt voltak. – Ne mozduljatok – mindenki megállt, és értetlenül pillantottak rám. Forogva néztem szét a kunyhóba, és összehúztam a szemem.

- Mi az? – kérdezte halkan Harry. Pontosan mögötte úgy tűnt, mintha valaki – egy láthatatlan személy – megmozdult volna. Csak a körvonalait láttam, de azt is nagyon halványan. Cselekednem kellett, még mielőtt feltűnt volna az illetőnek, hogy észrevettem.

- Stupor! – céloztam az öcsém mögé, Harry pedig ijedten ugrott el. Az illető elveszítette a kiábrándító bűbája hatását és elterült a padlón.

- Na ne! – szólalt fel valaki. Abban a pillanatban, ahogy mindenki megmozdult, egy újabb körvonal tűnt fel, akinek csak a lábdobogását lehetett hallani, ahogy kimenekül az ajtón. Azonnal lendültem, suhogó talárommal az ajtóhoz futottam és megtámaszkodtam az ajtófélfán.

- Avada Kedavra! – a zöld fénycsóva keresztül szántott a réten, majd a szerencsének hála, pont eltaláltam az illetőt, aki utoljára felnyögött és elterült a fűben, miközben láthatóvá vált a kinézete.

- De hát... kábító átkot kellett volna rá lőnöd, hogy megtudjuk vizsgálni a pálcáját, mielőtt megölöd! – hebegte Harry és az arcán lévő pír arról árulkodott, hogy elnyomja a dühét.

- Miss Potternek nem szokása ilyet csinálnia – hallottam magam mögött egy unott hangot, amire nem reagáltam, ahogy Harry kijelentésére sem.

- Találtatok valamit? – kérdeztem, miközben a tájat kémleltem.

- Igen! – kiáltott fel hirtelen az egyik auror. – Itt van egy csapóajtó, a kunyhónak van egy padlása! – szólt, azonban én még mindig nem fordultam hátra.

- Remek, akkor másszon fel valaki – mondtam egyhangúan. Felmordultak, azonban a hangok alapján valaki egy létrát varázsolt elő és felment az emeletre.