Felhőkarcoló

86. rész

Mark

Ricky irodájában ülünk, a múltkori alkalomtól eltérően most nem hajnal négykor végeztünk, alig volt másfél óra az egész. Mégis itt vagyok még mindig – háromnegyed kettőkor még a főnököm kanapéján ücsörgök, miközben azt nézem, ahogy ő kihúzza az asztala mögül a székét, egyenesen elém.

Ráérősen leül, látom az arcán, mennyire fáradt, én meg nem értem, miért vagyunk itt még mindig. Mi ilyen halaszthatatlan?

– Mióta saját irodád van, sokkal kevesebb a kontaktunk, és nem volt időm eddig erre a beszélgetésre.

– Oké – bólintok halkan. Igyekszem csak rá fókuszálni, de nagyon bántja a szememet a benti hideg fény.

– Rólad lenne szó. Mielőtt feljöttél, tettem egy ígéretet a szüleidnek, és már egy ideje nagyon érik. – Csak beszél és beszél, és amilyen ideges lesz, én annyira lenyugszom, mert hirtelen leesik, miről van szó.

Jackson erről beszélt múltkor a kocsiban, még mielőtt... ah. Az arcom felmelegszik az emléktől, de sikerül észhez kapnom, mielőtt kiül rám, hogy a félig meztelen fiára gondolok így az éjszaka közepén, előtt ülve.

– Megígértem a családodnak, ha letelik az első fél éved, felajánlom, hogy kiléphetsz, ha akarsz. Összepakolhatsz és hazamehetsz hozzájuk, ha szeretnél, és nem lesz semmi következménye.

– Oké, de köszönöm, nem.

– Rengeteg potenciál van benned, olyan dolgok, amiket valószínűleg el se tudok képzelni, elképesztő dolgokat érhetnél el, és én segíthetnék benne. Kiaknázhatnánk mindent, ami ott van benned, megadnék minden alkalmat és lehetőséget ennek – mondja tovább, mintha meg sem szólaltam volna, egyszerűen annyira meg akar győzni, hogy a fáradt agya már fel sem fogja, hogy én is kinyitottam a számat. – Nyilván nem akarlak érzelmi nyomás alá helyezni, nehogy azt hidd, csak szeretném, ha tudnád, hogy pótolhatatlan vagy.

– Inkább maradnék – bólintok halál nyugodtan, ami miatt ledermed, hirtelen a levegőt sem meri kiengedni magából, csak ül kicsit közelebb hajolva, azon gondolkodva, vajon jól hallott-e.

– Inkább... maradnál?

– Igen.

– Ennyi? – kérdez vissza picit előre rogyva, mintha hatalmas súlytól szabadulna meg.

– Igen, ennyi.

– De nem akarsz gondolkodni rajta egy kicsit?

– Már átgondoltam, köszönöm. – Felsóhajtok, már szinte állnék fel, hogy akkor most induljunk meg, de ő meg sem moccan.

– Azt hiszem, nem érted, mit mondok, Mark. Egy férfi, egy idegbeteg pszichopata zaklat, befolyásolja az itteni életedet, hogy kivel mikor és hova mehetsz, távol a családodtól – nyomatékosítja kicsit erősebb hangon, mintha nem lenne képes elhinni, amit mondok. – Ettől mind megszabadulhatnál.

– De nem akarok.

– Miért?

– Mert boldog vagyok itt. – Túl lazán reagálok, a belsőm mégis egy kicsit felgyullad, mert azt nem mondhatom el neki, miért, bármennyire is akarom. – Van saját életem itt, barátaim, munkám. Mondjuk szabadidőm az nincs, de ezt vállaltam.

– Hogy hívják?

– Hm?

– Azt, aki miatt így érzel. Hogy hívják?

– Nem erről van szó – hazudok, egyenesen a szemébe. Mégis mit mondhatnék? Az igazat nem lehet, mert lehet, előbb nyír ki, mint Bin. – Vagyis sok nevet tudnék mondani, mert Amberék a barátaim, és nem akarok elszakadni tőlük.