Kinktober 2022 [18+]

5. Daddy issue (18+)

Leírás:
Perselus és Harry megtalálják egymásban azt, amit mindketten elvesztettek...
Figyelmeztetés:
(pici) Angst - érzelmileg felkavaró lehet egyeseknek

Mézédes, akár csak a bosszú.

Perselus Pitonnak mindig ez jutott eszébe, amikor a Potter fiú ajkait csókolta. Ha őszinte akart lenni, akkor nagyon is szerette azokat az ajkakat. De még jobban szerette a bosszú édes, mámorító ízét, ami a kölyökkel váltott csókokat fűszerezte. Ami az idők során már nem is bosszú volt igazán, hanem egyfajta... elégtétellé... kellemes, bizsergető megelégedéssé vált.

Meg persze azt is szerette, amikor a fiú száját elhagyta az a bizonyos varázsszó. Az a szó, ami az egész eddigi kapcsolatukat a legjobban jellemezte. És ami megalapozza a jövőjüket is. Az igazán vérpezsdítően hatott rá minden alkalommal és olyan elégedettséggel és megnyugvással töltötte el, mint soha semmi a világon.

Nagyon szerette hallani a fiú gyönyörű, dús ajkairól. Szerette, ahogy közben ránéz. Szerette a hanglejtését. Egyetlen szó, amely ilyen hatást tudott gyakorolni mindkettőjükre... ami örökre megváltoztatta a kapcsolatuk mibenlétét.

Persze először, amikor felvetette a gondolatot, a kölyök furcsállotta, sőt, nevetségesnek is tartotta, de aztán elég hamar rájött, hogy igaza van. Valóban van benne valami különleges. Valahogy olyan módon kapcsolja őket össze ez a kis apróság, ami egészen ritka. És a Bájitalok mestere igen is szerette ezt. Minden keserédes bájával együtt. Édes volt, mert valami olyanra emlékeztette, ami csak az övé, és amit senki soha nem vehet már el tőle, és keserű, mert mindig ott lebegett benne a veszteség és az árulás fajdalma. Az, ami már sohasem lehet az övé, bármennyire is szerette, vagy bármennyire is akarta. De mégis, mindig egy leheletnyit édesebb volt, mert ott volt a bosszú is. A jogos elégtétel. Ami mostanra már inkább szentimentális semmiségnek hatott a szemében, mint igazi jutalomnak...

És mióta a fiúnál megtört a jég, azóta ő is előszeretettel alkalmazza. És azt is be kellett látnia, hogy ezalatt a jópár év alatt mióta ezt a sajátos játékukat űzik, igen is kötődni kezdett az egykori Griffendéleshez.

A maga módján.

Mostanra pedig olyan természetessé vált ez közöttük, hogy már megnyugtatóan hatott, amikor ennyire bensőségesen szóltak egymáshoz.

Mint ahogy most is tették.

- Papa?

- Igen kicsim?

- Abbahagytad a mozgást.

A fiú hangja egyszerre volt bánatos és kíváncsi, ami megmosolyogtatta a bájitalok mesterét. Potter régen nem volt már gyerek, de a közelében még mindig képes volt úgy viselkedni. És ez neki egyáltalán nem volt ellenére. Szerette ezt az énjét, és a fiú is azt, hogy mellette ő volt a gyengébbik fél. Hogy vele nem kellet a Hőst, a Megmentőt játszania. Nem volt a nyakában semmilyen felelősség, sem elvárás. Szabad lehetett. Az, ami mindig is akart lenni. És Perselus tudta, hogy ezért Harry nagyon hálás. Itt nem kellett bizonyítania semmit, sem pedig irányítani az egész Varázslóvilágot. Itt, a karjai közt újra - vagy éppen még mindig - gyermek lehetett.