Anabell Potter története

Part 89 - Epilógus

/ 4 hónappal később /

Perselus felől nem hallottam a Szent Mungóbéli találkozásunk óta. Az alkohol problémámon nagyban segített, hogy tudtam már nem halott, és bármennyire is fájt, hogy nem lehetek vele, mégis valamilyen módon túlléptem rajta. Csak vártam. Vártam, hogy megbocsásson önmagának, és végre normális életet élhessünk.

Gyakran meglátogattam Dora, Remus és Fred sírját, és nem egyszer elsírtam magam, amikor ott voltam. Borzasztóan hiányoztak, úgy éreztem, hogy egy részem velük együtt távozott el az élők sorából. Heti szinten találkozgattam Andromedával és Teddyvel is, volt úgy, hogy fél napokat is náluk töltöttem, vagy éppenséggel ők jöttek hozzám látogatóba. Közel kerültem Andromedához, és futólag megemlítette, hogy Narcissával is elkezdtek levelezni, megpróbálva rendbehozni a kapcsolatukat. Nem kedveltem azt a nőt, sőt egyenesen rühelltem, viszont örültem, hogy ennyi év után felvették egymással a kapcsolatot. A legnagyobb csodálkozásomra, amikor elmondtam neki, hogy én öltem meg a nővérét, Bellatrixot, Andromeda nem borult ki. Csendben megemésztette a hallottakat, majd csak ennyit mondott:

- A szememben ő már akkor meghalt, amikor beállt Voldemort seregébe.

George-dzsal is végre kibékültünk – még ha igazán sosem voltunk összeveszve –, és megbeszéltük a Perselus incidenst, meg persze rengeteget emlékeztünk vissza Fred tetteire. Ez mindig úgy zajlott, hogy nevetőgörcsöt kaptunk, ami aztán átment halk szipogásba vagy sírásba. Úgy tűnt sosem fogja elfogadni, hogy meghalt az ikertestvére, amit teljesen megértettem. Nekem is nagyon hosszú időbe fog telni, hogy megemésszem a szeretteim halálát, arról nem is beszélve, hogy betegesen vártam azt a napot, amikor Perselus visszatér hozzám.

Emellett Kingsley-nek megesküdtem, hogy többé nem használok főbenjáró átkot. Végre megbékéltem annyira, hogy befejezzem a bosszú hadműveletemet, amit ő megkönnyebbülten fogadott, és visszavonta az engedélyt. Én pedig kivettem egy hónap szabadságot és igyekeztem gyakorolni a patrónus idézést, ami a gyilkos átok miatt már nehezebben ment.

- Ha visszatérsz, szeretnék veled valami komoly dologról beszélni – mondta Kingsley mélyen zendülő hangján.

- Mégis miről? – vontam fel a szemöldököm.

- Arról, hogy elvállalod-e az aurorparancsnok szerepét – húzta apró mosolyra a száját. Először azt hittem, hogy rosszul hallom Kingsley szavait, de amikor bebizonyosodott, hogy a hallásom nem károsult, boldogan mosolyodtam el.

- Már alig várom!

Mindig is ez volt az álmom, hogy aurorparancsnokká válhassak.

Egy pénteki napon végre teljesen szabad voltam. George úgy volt, hogy másnap látogat meg, és közösen elmegyünk az Odúba vacsorázni, vasárnap pedig Andromedához megyek, és meglátogatjuk Dora, Remus és Ted sírját a kis Teddyvel együtt.

Ezért is csodálkoztam, amikor egy érdekes könyv olvasásából kizökkenve meghallottam, hogy valaki kopog a bejárati ajtómon. Összerezzenve kaptam fel a pálcám, és óvatos léptekkel megközelítettem az ajtót. Feloldottam a védőbűbájokat, majd lassan lenyomtam a kilincset.

A karom lehullott magam mellé és szétnyílt ajkakkal néztem az érkezőre.

- Bejöhetek? – kérdezte rekedtesen Perselus. Külsőre úgy tűnt, hogy nem változott semmit, de mintha kialvadtabb lett volna, és szemében sem láttam azt a megrögzött fáradtságot és szomorúságot.

Szótlanul félre álltam, és beengedtem őt. A védőbűbájokat visszahelyeztem az ajtóra, majd bevezettem őt a nappalimba.

- Ezek szerint nem mentél vissza a Roxfortba – törtem meg a csendet.