Pornó (18+) (BEFEJEZETT)

22. IRÁNYÍTÁS

Napokkal később is a szülinapom és a csókunk járt az eszemben. Még mindig bizseregtem David ajkaitól és az sem segített lenyugodni, hogy éjszakánként különböző helyszíneken és pózokban szeretkeztem Daviddel álmaimban. Borzasztóan ki voltam rá éhezve és kerestem az okokat, hogy hogyan kéne ismét a közelébe férkőznöm. Azt hiszem, sőt, vállalom, hogy bátrabb lettem és karakánabb.

Akartam Davidet, még mindig, akármi is történt köztünk.

És rohadtul nem akartam várni a következő életemre!

Ebben az életben akartam David Smith-et!

Azonban a vágyakozásom mellett feltűnt a bizonyítási vágy is. Az évek alatt számtalanszor átgondoltam a kapcsolatunkat és arra az elhatározásra jutottam, hogy mindössze rosszkor voltunk, rossz helyen. Úgy éreztem, hogy huszonkét évesen abszolút nem voltam felkészülve arra, ami David mellett fogadott. Pillanatok alatt kellett valóban felnőnöm - hiába hangoztattam, hogy a szüleim halálával lettem felnőtt -, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

Viszont, huszonnégy évesen már tudtam, mit akarok.

Davidet.

A két évvel ezelőtti kapcsolatunk bukásra volt ítélve. Én, a huszonkét éves kislány, aki épphogy rácsodálkozik a világra. És David, a harminckét éves felnőtt férfi, aki a világ teljesen másik oldalán él. Nem illettünk egymáshoz, hiába volt izgalmas ez az egész. De éreztem, hogy talán most jött el a mi időnk.

Így cselekedtem és a kezembe vettem az irányítást.

Az egyik szünetemben az élelmiszerbolt háta mögé vettem az irányt, ahol a hatalmas szeméttárolók sorakoztak. Sietősen húztam elő a mobilomat, pillanatokon belül megtaláltam David telefonszámát és felhívtam. Beletelt pár csöngésbe, mire felvette. Aztán amikor meghallottam a vonal túlsó végén mély hangját, egy pillanatra megállt a szívem, hogy utána olyan hevesen kezdjen dobogni, hogy elakadt a lélegzetem is.

- Szia! - nyögtem ki. - Nem zavarlak?

- Te sosem zavarsz - felelte David egyszerűen. - Baj van?

- Nem, nem - vágtam rá. - Csak gondoltam, felhívlak. Hogy vagy?

- Jól. És te?

- Aha - bólintottam, hiába tudtam, hogy nem lát.

Csend telepedett közénk. Idegesen szorítottam a fülemhez a telefont és ide-oda cikázott a tekintetem. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak neki. Egy pillanatra el is gondolkoztam, hogy mi a francért hívtam fel. Abszolút semmi tervem nem volt, egyszerűen eldurrant az agyam és cselekedtem.

Kezdtem bánni.

És borzasztóan szégyellni magam mindenért.

- Meddig dolgozol? - kérdezte hirtelen.

Meglepődtem a kérdésén. Döbbenten magasra szaladt a szemöldököm és egy darabig csak hebegtem-habogtam.

- Tízig - feleltem. - Én zárok.

- Elmegyek érted.

- Tessék?

- Elmegyek érted - mondta újra. - Persze, csak ha szeretnéd.

- Oké - bólintottam újra.

- Este találkozunk. Szia, Lily! - köszönt el és meg se várta az én búcsúmat, rám nyomta a telefont.

***

Vegyes érzéseim voltak az estével kapcsolatban.

Egy részem, alig várta, hogy leteljen a műszakom és Daviddel lehessek. Ez a részem, még mindig bizonyítani akart. Be akarta bizonyítani, hogy igenis méltó David Smithez. Hogy felnőtt és tapasztaltabb.

De ott volt a másik.

Ez a másik még mindig leragadt azon a szinten, ahol David Smith hagyott. Illetve én hagytam magam, mikor szakítottam vele. Ez az oldalam rettentően félt. Egy ügyetlen kislánynak érezte magát, aki próbál nagylányként viselkedni. Mivel ez volt végig a kapcsolatunk alatt; próbáltam másként viselkedni.

Különböző gondolatokkal próbáltam nyugtatni magam.

Mint például, hogy eltelt két év. Mindketten megváltoztunk. Legalábbis a saját változásomban biztos voltam és a dolgok, amikkel Daviddel történtek, csak sejteni engedték, hogy Ő is más irányba mozog már.

Az is nyugtatott, hogy tudomásom szerint David szingli. Az is, hogy legutóbb Ő csókolt meg, tehát Ő kezdeményezett, ami annyit jelent, hogy még mindig akar engem.

Mertem remélni, hogy most az egyszer a sors is mellénk áll. És abban is reménykedtem, hogy David nem csak barátként akar velem találkozni. Hanem Ő is az újrakezdést tervezgeti, mint ahogyan én.

Ezekkel az érzésekkel és gondolatokkal ültem be David mellé munka után. Kínosan rámosolyogtam, mert egyszerűen nem tudtam, mit csináljak. Legutóbb áthajoltam a sebességváltó felett és szenvedélyesen megcsókoltam. De tudtam, nem tehetem meg ezt.

Még nem.

Így inkább zavartan bekapcsoltam a biztonsági övet és az utat figyeltem, mintha nagyon érdekes lenne a minket körülölelő sötétség és az utcai lámpák fénye. A szemem sarkából azért láttam Davidet, ahogy egyik kezével a kormányt fogta, a másikkal pedig az arcán dörzsölgette a szakállát.

Mintha Ő is zavarban lett volna.

- Haza viszel? - kérdeztem és meglepődtem a saját hangomon, mennyire más volt. Cérnavékony és remegős.

- Ha azt szeretnéd - bólintott David még mindig a szőrét simogatva. - Vagy elmehetünk kajálni is, ha gondolod.

- Oké - bólintottam és izgatottan dobolni kezdtem a lábammal.

Ritmus érzék nélkül járt a lábam és az ujjaimat is idegesen tördeltem az ölemben, miközben az alsó ajkamat harapdáltam. Próbáltam higgadt maradni és gondolatban kismilliószor elküldtem saját magamat melegebb éghajlatra, amiért ennyire kiborultam.

Rohadtul nem változtam meg.

Még mindig zavarba hozott David közelsége.

Még mindig az a szerencsétlen kislány voltam.

- Ideges vagy? - jött a kérdés a semmiből.

Megálltam a mozgásban, viszont a fogaimat még jobban belemélyesztettem a számba és döbbenten fordultam David felé. Pillanatok alatt levert a víz és nagyon forrónak és szűknek éreztem az autót.

- Édesem - sóhajtotta, miközben egy pillanatra rám nézett, majd vissza az útra. - Látom, hogy ideges vagy és félsz.

Értetlenül összevontam a szemöldököm és erőt kellett vennem magamon ahhoz, hogy ne kezdjen újra járni kezem-lábam az idegességtől.

- De minden rendben lesz, oké? - mosolyodott el, majd átnyúlt a sebváltó fölött és tenyerével leírt pár kört a combomon.

Visszatartott lélegzettel figyeltem hatalmas kezét, ahogy eltakarta a farmerba bújtatott combomat. Fogalmam sincs, meddig bámultam a rajtam pihenő ujjait, de a belőle áradó melegség kezdett ellazítani.

Észre se vettem, hogy a vállaimat a nyakamba húztam, csak mikor óvatosan leengedtem őket egy mély levegő kiengedésével. Ellazult a gerincem, a lábam, a pulzusom is kezdett helyre jönni. Éreztem, hogy a karomban is csökken a feszültség, így bátran nyúltam David kezéért.

Finoman végig futattam ujjaimat a kézfején és meghatottan elmosolyodtam, amikor David engedelmesen tárta ki ujjait, hogy közéjük nyomhassam az enyéimet. Újra megjelent az arcomon az a hülye vigyor és ismét bizsergés vette birtokba a testemet.

Ismét újra lélegeztem.

Újra léteztem.

Kéz a kézben és mindketten mosollyal az arcunkon ültünk az autóban. Nem szóltunk egy szót se. Némán ízlelgettük a tudatot; újra kezdjük.

Nem a következő életünkben.

Hanem ebben az életben.

Itt és most.