not shy, not me | kth

19

 Lotti

- Lotti! Várj meg! – hallottam meg egy lány hangot, aki legnagyobb meglepetésemre angolul szólt hozzám. Zavaromba, elfelejtettem, hogy éppen a laptopomat szerettem volna eltenni, így a mozdulatsorban megállva fordultam a hang irányába és pillantottam meg az egyik csoporttársamat, Lizziet, aki az előadó másik feléből sietett felém.

Őszintén nem tudtam elképzelni sem, hogy a kanadai lány mit szeretne tőlem, hiszen az iskolakezdés óta nem nagyon beszéltünk, maximum a műhelyben, akkor is csak ilyen alapdolgokat, hogy „Add ide azt a dobozt, kérlek. Köszi". Ezen felül semmilyen kapcsolatunk nem volt egymással.

- Szia. – pislogtam rá értetlenül, mikor a szemüveges, hosszú, fekete hajú lány megállt mellettem és még eközben gyorsan eltettem a laptopomat. – Miben segíthetek?

- Ó, szuper, nem köntörfalazol. – könnyebbült meg, és látszólag örült neki, hogy angolul beszéltem hozzá, ami, amúgy, annyira nem is különös, hiszen az előadás, amin az elmúlt másfél órát töltöttük, szintén ilyen nyelven folyt. Ami, azt illeti a legtöbb kurzusom angol nyelvű, mivel a szak nagy részén hozzám hasonló, külföldi diákok tanulnak. Persze a későbbiekben lesznek majd koreai előadásaink is, de az első évben ez nem jellemző. – Lenne hozzád egy pofátlan kérdésem.

Ahogy kimondta az utolsó mondatát, muszáj volt fegyelmeznem magamat, hogy ne forgassam meg azonnal a szememet. Hát persze, hogy erről van szó! A szaktársaim nagy része feltűnően kedves velem egy ideje, feltételezem ez, annak köszönhető, hogy megtudták, a BTS öltöztetője vagyok. Csodás, így szuper éveknek nézek elébe, ilyen haszonleső, keselyű emberek körében...

- Ne kímélj. – sóhajtottam fáradtan és mivel nem szerettem volna a beszélgetést elhúzni, a vállamra kaptam a táskámat, ezzel is jelezve kicsit a lánynak, hogy nem szándékozom vele huzamosabb ideig időt eltölteni.

- Szóval, hallottam egy pár lánytól, hogy a Bighitnél dolgozol... - kezdett bele a mondókájába az ujjait tördelve. Összefontam a karomat a mellem alatt és biccentve jeleztem, hogy folytassa. Nem akartam bunkó lenni, egyáltalán nem volt jellemző rám, de utáltam, ha kiszanálnak. – Részt fogsz venni a jövőheti díjátadókon is esetleg?

- Részt. – mondtam szűkszavúan. – Nem tudok rá jegyet szerezni, ne haragudj, én csak egy mezei munkás vagyok, egy apró porszem a gépezetben, így ezekre nincs befolyásom.

- Ó, hát én, igazából nem jegyet szerettem volna. – jött a lány azonnal zavarba, majd hirtelen megvilágosodott és megrázta a fejét. – Várj, te most azt gondolod, hogy ki akartam használni a pozíciód?

- Mi? – zavarodtam meg én is hirtelen. – Én...

- Ó, basszus, milyen igazad lehetett. – ütötte meg Lizzie a homlokát azonnal, és gyorsan megrázta mindkét tenyerét maga előtt. – Ne haragudj, ha úgy tűnt, hogy érdekből megkörnyékezlek, és ezek után megértem, ha nem akarsz nekem válaszolni. Szimplán csak szerettem volna elmondani, hogy nagyon menőnek tartalak és megkérdezni, hogy baj lenne-e, ha néha együtt tanulnánk vagy valami. Ez így is baromira felszínesen és szánalmasan hangzik, szóval megértem, tényleg, ha nemet mondasz...

Nem hittem neki. Valamiért rossz előérzetem volt ezzel az egésszel kapcsolatban. Olyan váratlanul talált meg a barátkozási szándékával, főleg most, így nem tartottam volna jó ötletnek, hogy most elkezdjek vele lógni.

- Figyelj, köszönöm a kedves ajánlatod, de a vizsgák és a munkám mellett most nem fér bele sajnos, hogy mással tanuljak. Esetleg majd a második félévben, ha még mindig szeretnéd. – ajánlottam fel, mert sajnos a rossz érzések ellenére sem volt szívem teljesen nemet mondani neki. Lizzie arca látszólag felderült és mosolyogva bólintott párat.