Sárkányok Násza☑️

6.

Két hónapja már, hogy Deamon a Lépőkövekhez ment háborúzni. Az unalmas kistanács ülések és a monoton udvari életből csak Jace nevelése tudott kiragadni. Syraxra alig jutott időm ezekben a napokban. Fáradtan ébredtem majdnem minden reggelen, rosszulétek sora fogott el, annak tudtam be, hogy nagyon hiányzik a férjem.
Együtt kellett ebédelnem Alicent-tel és apámmal. A vöröstorony egyik kertjében terítettek meg nekünk.
- Sokkal szebb itt a kilátás, mint abban az Istenerdőben. - Alicent elégedetten fordult körbe a számára felújított kertben.
- Rhaenyra kedvence pedig. Kislánykorában is mindig a vörös juharfa mögé bújt el, ha nem akart tanórára menni. - mosolygott rám apám.
- Csak anya tudott megtalálni. - emlékeztem vissza a régi időkre. Mennyire más lenne minden, ha most anyám ülne velem szemben és mellette a sosem volt öcsém.
Apám még próbált mesélni a gyerekkoromról, de Alicent hamar elterelte a témát. Ő hallani sem akart olyan történetekről, melyekben anyám is felbukkanhatott.
- Deamontől jött hír hogy haladnak az ütközetek? - kérdezte apám hírtelen, amikor beleunt Alicent panaszkodásába a közelgő események kapcsán.
- Tegnap jött tőle egy levél. Nem szolgált bíztató eseményekkel, a kalózók gerilla támadásokban próbálnak feléjük kerekedni. - számoltam be röviden.
- Ha véget ér ez a háború mindenképp helyörséget kell építenünk a térségben. - vélekedett apám.
- A kincstár nem végtelen, ilyen nagy építkezést nem fog megbírni. - motyogta Alicent a kelyhe fölött. - Ma reggel érkezett egy holló Óvárosból. A mesterek úgy látják elérkezett a nyár vége és elég hosszú tél fog következni.
Apám és a felesége ezután hosszas eszmecserét folytattak a télre való felkészülés kapcsán. Tudtam ugyan ezen érveket a kistanács holnapi ülésén is végig kell majd hallgatnom. Hirtelen rosszullét fogott el, mikor a friss kagylókat feltálalták. Émelyegni és szédülni kezdtem az illatuktól.
- Ha megbocsátotok vissza kell mennem a fiamhoz. - álltam fel hirtelen, szédülten belekapaszkodtam az asztalba.
- Minden rendben Rhaenyra? - kérdezte Alicent összehúzott szemekkel.
- Igen, lehet kicsit sokat ettem. - erőltettem mosolyt az arcomra, majd egy gyórs meghajlás után a toronyba siettem.
- Hívd ide a braavosi javasasszonyt. - kértem meg Sir Harwin Strong-ot.
- Beteg, hercegnő? Ne egy mestert hívjak inkább? - aggodalmaskodott a lovag.
- A javasasszony jöjjön. - erősítettem.
A braavosi nő, aki a mérgemre is tudta a gyógyírt bába és gyógyító is volt fiatal korában. Óvatosan megvizsgált, majd feltett pár kérdést.
- Ön állapotos, felség. - hajolt meg mélyen az asszony.
- Erről senkinek sem szabad tudnia. - ígértettem meg vele. Levélben sem mertem megírni Deamonnek. Ha a merénylőm megtudja, hogy mostmár két legyet üthet egy csapásra nagyon buzgóvá válhat.

Teltek a hetek, úgy hogy a javasasszonyon és egy szobalányon kívül senki sem tudta, hogy gyermeket várok ismét. Fiam nevelésére hivatkozva kitudtam menekülni az udvari életből, mikor pihenésre vágytam állapotom okán. Három honapos terhes lehettem, alig kezdett el gömbölyödni a hasam. Kifele tartottam az Istenerdőbe, ahogy az már rutinommá vált. Imádkoztam a férjem haza tértéért, valamint a fiam egészségéért. Azt képzeltem, hogy anyám ott áll a fa mellett és a kívánságaimat majd továbbítja az Isteneknek.
A vöröstorony egyik kacskaringós lépcsője tetején álltam meg, nem messze lemaradva követett a testörségem. Egy rongyokba öltöztetett alak szaladt fel a lépcsősoron, majd éles szúrást éreztem az oldalamban. Egy penge állt ki belőlem. Sir Harwin Strong azonnal mellettem termett, míg a többiek leteperték a földre a támadómat. Nagyon sok vért láttam magam körül. A lovag felkapott és visszaszaladt velem a toronyba.

Kábán láttam, hogy egy mester bevarja a sebem, arról biztosított, hogy nem mély és szervet sem talált el. Csak bológatni tudtam, mintha lázas lettem volna. A legvastagabb takarót terítette a derekamra és a lábaimra a braavosi asszony. Tudtam miért tette, együttérzéssel a szemében állt a mester mellett.
Mikor a férfi távozott erőtt vettem magamon és felemeltem a takarót. Az oldalamban folyamatosan éreztem a fájdalmat, de az semmi sem volt ahhoz képest, mikor megláttam a vért, ami a lábaim közül szivárgott ki. Elvesztettem a babát.

- Elégetem a véres lepedőket, senki sem fogja megtudni, hercegnő. - ígérte az asszony a támadásom utáni harmadik napon. Csak azért keltem fel ilyenkor, hogy Jacet megnézzem, hogy játszik, de másképpen az ágyban töltöttem a napjaimat. Sir Harwin Strong kihallgatta a rongyos férfit, a nyelvét kivágták, írni nem tudott, így nem derűlt ki, ki bérelte fel. Apám karóba huzatta, majd a kinti kapura tűzette ki, de tudtam, hogy az aki a halálomat kívánja nem fog ennyitől megriadni.
- Hercegnő, ennie kell valamit. - kínált a kedvenc fogásaimmal egy szolgáló. Rá sem tudtam nézni az elém tett ételekre.

Nagyon gyengének éreztem magam az eset után két héttel is, a braavosi asszony gyógyfürdőt készített nekem. Azt mondta ettől majd felszabadul a lelkemből a szomorúság. Egyedül feküdtem a kádban, a kisbabámra gondoltam, akit sosem ismerhettem meg. Elképzeltem anyámat, aki számtalan ilyet élt át, mégis tudott mosolyogni és olyan örömtelien nevetni. De neki ott volt apám. Deamon-nek csak a késelésről tudtam írni, válasz levelében nem bíztatott a hamarosan bekövetkező hazatértéről. Alicent fennhangon újságolta az udvarban, a szobalányom elmondása alapján, hogy a férjem, minden éjszakáját a sátrán kívül tölti, csatákba is biztosan az új asszonya lábai közül megy. Egyedül kellett megküzdenem a démonaimmal.
Nem tudom, mikor kezdhettem el zokogni. De arra lettem figyelmes, hogy alig kapok levegőt a patakokban ömlő könnyeimtől.
- Hercegnő, minden rendben? - kiáltott be az ajtón túlról Sir Harwin.
- Igen. - nyögtem vissza neki.
Már-már hisztérikusan szálltam ki a kádból és kaptam magamra egy köpenyt. Mikor kiléptem a lovag nagyon megijedt, tekintetét a csizmájára szegezte. Beviharoztam mellette a hálótermembe. Az ajtó elé estem le és tovább sírtam.
Apró kopogtatás után belépett Sir Harwin. Értetlenül nézett le rám, majd letérdelt és óvstosan elkezdte simogatni a hátam. Nem tudom, mit hihetett, hogy mi készített ki ennyire akkor engem. Feléje fordultam kipirosodott szemekkel.
- Miért nincs itt? - csak ennyit tudtam kinyögni. Deamont, a kisbabámat, úgy éreztem, mindenemet elveszítettem.
- Vannak dolgok, amik néha elhagynak minket, hogy majd még szebben térjenek vissza. - suttogta a lovag. Göndör barna haja markáns arcát keretezte, eddig sosem láttam milyen jóképű is a megmentőm. Hirtelen közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam. Belehajolt a csókba ő is, majd elhúzódott.
- Itt nem lát senki. - próbáltam nyugtatni. Mielőtt elmondhatta volna, hogy ez nem helyes, ajkaihoz érintettem az enyémeket. Vágytam rá, hogy nőnek és értékesnek tekintsen valaki. Finom volt velem egész életemben, óvott, és jó barátom is lett az évek alatt.
Hosszasan csókolóztunk a földön ülve, mikor azt éreztem nekem ez nem elég. Már rég nem egy gyermek voltam, aki puha csókokról álmodozik. Óvatosan elkezdtem leoldani róla a páncélja darabjait. Az ajtó előtt egy kisebb kupac vas állt, mikor befejeztem. Hagytam neki, hogy szeresse a testem, ahogy én is az övét. A kandalló előtti szőnyegen feküdtünk, láttam rajta, hogy nem akar a hitvesi ágyam közelébe menni. Annyira akartam őt, hogy nem számított, hogy a földre kell feküdnöm érte. Visszagondolva erre az éjszakára talán felelőtlen voltam, de akkor ott, nem szamított más csak, hogy újra nő lehettem valaki mellett, valaki erőt adott nekem, megvígasztalt, hogy tovább tudjak haladni az életemben.