Csak egy csepp

A ᴠᴇ́ɴ ʙᴀɴʏᴀ ɪs ᴍᴇɢᴊᴇʟᴇɴɪᴋ

2021.04.29.

Ha egy csaj lekapja azt a fiút, aki nagy valószínűséggel tetszik neked, nem az a megoldás, hogy rátámadunk a lányra. Még akkor sem, ha utáljuk azt az illetőt. Az egy nagy HIBA lenne. Szóval én már csak azt tanácsolom, hogy senki se kövesse az én példámat.

Nobara eszméletét vesztette a hirtelen ütéstől, most kórházban van. Az-az én vagyok korházban, vagyis a testem, mivel még mindig ebbe a borzalomba vagyok zárva. Megumi látni sem bír, igyekszik minél jobban kerülni engem. Apa is rohadtul haragszik rám, az összes létező sámánnal együtt a Földkerekségen. Csak az a szerencsém, hogy tudják, hogy a CsereBere hozhatta ki belőlem ezt a vadembert-igen, ők fogalmaztak így, nem én-, és teljesen megértik, hogy én még csak egy lázadó tini vagyok. Most így belegondolva vadlónak is neveztek...

Az egyetlen, aki megért engem, az Itadori. Semmiért sem hibáztat engem, de ebben eltér egy kicsit a véleményünk. Én nagyon is magamat hibáztatom. Hisz eleve nem kellett volna bemennem oda. Na ezért nem kéne csak úgy átgondolatlan döntéseket hozni-szidom magam. De nem volt más ötletem a nyomozás szabotáltására.

Utálom magam, tetőtől talpig minden porcikám. A személyiségem kész katasztrófa, a testem tele van striákkal meg súlyfelesleggel, én vagyok maga az ördög, egy kész gyilkos vagyok... De tényleg, simán lehetek sorozatgyilkos, mivel az elmúlt években nagyon sokat öltem. Főleg akkor, amikor történt az a nagy vámpíros sztori, hogy az egyik vérszívó nyilvánosan megharapott egy embert.

Elegem van mindenből. A sámánokból, és az átkokból is. Gyűlölöm, hogy csak én születtem ilyennek. Senki sem gondolta volna valaha is, hogy egy félvér is a világra fog jönni egyszer...

Tulajdonképpen én nem tartozom ezek szerint sehová. Nem vagyok átok, sem ember. Olyan, mintha a kettő között lennék. Egy teljesen más képkocka a sok egyforma közül. Tudom, tudom. Nem lehet mindenki egyforma. De az emberek amikor ezt mondják, arra értik, hogy az egyiknek a foga görbe, de szerethető, a másiknak meg szépek a fogai, de egy ribanc, nem peddig arra, hogy úgy vagyok más, hogy egy elbaszott lény vagyok, aki az egyetlen félvér a világon.

-Talán örökké magányos leszek. 3899 macskával fogok életem végéig élni egy poros házban. Senkit sem fog érdekelni, és sosem fogok találkozni egy másik félvérrel, szóval csak a kiskedvenceim lesznek nekem. Majd az erőmet is elfelejtem használni, így nem lesz vizem, se semmilyen élelmem, szóval az állataimmal együtt fogok meghalni-vázolom fel a jövőmet Yujinak.
-Erősen kétlem, hogy ez vár rád. Nem leszel magányos-simogatja gyengéden a hátamat.
-Igazad van. Nem leszek magányos, mert ott lesznek nekem a megértő macskáim!

Itadori erre hahotázásban tör ki, mire nekem is nevetnékem támad. Nem tudom hogy csinálja, de akárkit fel tud vidítani.

-Viszont nem láttam még megértő macskát. Szerintem mindegyik csak egy kis szörny, aki az embert egy szolgának nézi. Mondjuk így jobban is illenének hozzád abba a poros házba.
-Ezt meg sem hallottam!-vágok hozzá egy jól kitömött párnát.
-Mikuuu! Csigavér!-csitítgat.

A hangulatom egy csapásra elromlik, és megint szomorú leszek. Nagyon hiányozni fognak ezek az idők Itadorival.

-Nem akarom, hogy meghalj-mondom remegő hangon, és megszorítom kissé erősen a karját.
-Várjunk csak egy percet... Te akadályozni akartad a küldetést?
-Sajnálom-motyogom.-De nem akarom, hogy így halj meg! Azt akarom, hogy még jó sokáig élj!
-Miku! Semmi baj! Én is szeretnék még élni, de ha a halálommal megmenthetek másokat, akkor nem bánom, hogy ez a sorsom.

Magamhoz-Nobara testéhez-szorítom a fiút. Bárcsak máshogy lenne minden! Bárcsak tudnák tenni valamit! Meg kellene mondanom apámnak, hogy csináljon valamit. Hogy segítsen. Hogy lebeszélje a sámánokat, az igazgatót meg nem tudom kiket, Itadori kivégzéséről.

-Hívhatlak Yujinak?
-Persze! Hiszen mi is a keresztneveden hívunk.
-De az azért volt, mert egészen idáig nem volt vezetéknevem.

Egymásra vigyorgunk, ahogy a vezetéknevemre gondolunk. Satoru. Olyan fura.

-Most álmodom, vagy tényleg egy fekete macska van az ablakban...?
-Ez a boszi!-suttogom.
-Ezek szerint tényleg ott van...
-Csak maradj nyugodt, és hagyd, hogy én beszéljek!-utasítom, s felugrok az ágyról.

Beengedem a boszorkányt, majd vissza is változik eredeti alakjává. Sárga szemei eltűnnek, helyettük egy beesett mogyoróbarna folt marad. A szőr helyett ráncos bőr lesz, majd mindene teljesen átalakul egy vén trottyá.

-Hé, te!-állok karba tett kézzel.-Visszaváltoztatnál?
-Annak ára van-mondja rekedtes hangon.
-Rendben. Mit kérsz cserébe?
-Ez nem ilyen egyszerű kishölgy! Én nem tudlak visszaváltoztatni.
-Mi az, hogy nem tudsz?!
-Ugyanúgy kell visszacsinálni, ahogy elkezdted.
-Tehát vissza kell mennem a CsereBerébe?
-Meg a kis barátnődnek is. De azt hiszed, hagyni fogom, hogy még egyszer visszamenjetek?

Erre a boszorkány eltűnik macska alakjában. Csodás. Ez aztán sokat segített. Ha nem fogja hagyni, hogy odemenjünk, akkor tényleg lehetetlen lesz ismét odatalálni.

-Az erdő már máshol van. Hogy találjam meg?