A határtalan

1.

Utolsó napok

- Ne feledjétek! A legfontosabb az, hogy megtaláljátok a hozzátok tökéletesen illő királyságot. Talán fel sem fogjátok mennyire fontos is ez. - Kelandra már órák óta erről beszélt. Igazából már hónapok óta, csak az elején még érdekelt is. Azóta egyszerűen csak nagyot sóhajtottam, diáktársaimmal együtt, akárhányszor elkezdett beszélni. Mind tudtuk, hogy csak órák múlva állhatunk fel székeinkből, miután minden tanácsát elmondta legalább tízszer megismételve... - Hiszen a kiválasztási ceremónia után, elköltöztök, talán soha nem is jöttök vissza ide, talán soha nem is látjátok úgy egymást, mint most és... - átszellemült hangon folytatta, én pedig sokadjára gondolkodtam el ugyanazon kattogva. 

  Azon, hogy mi van ha tényleg soha nem találkozok többet a barátaimmal? Mi van ha egy teljesen másik birodalomba kerülünk és talán nem is akarjuk, majd látni egymást? Úgy gondoltam ez lehetetlen, hiszen barátok vagyunk és úgy tudom, hogy a királyságok között is lehet tartani a kapcsolatot, egyáltalán nem furcsa ha valaki jóban van más elembeliekkel is. Csak nem szokás. A tantermünk monotonságát elnézve, nem bántam, hogy elkerülök valami izgalmasabb helyre. De be kellett vallanom magamnak, hogy hiányozni, fog az egyszerű fehér falak, barna székek, asztalok és egyenruhás felnőttek összessége. A gyerekkorom. Talán számodra nem hangzik izgalmasnak, de nekem ez volt a minden.

  Szomorúan néztem oldalra Surina felé. Ő is pont rám nézett. Tartjuk a kapcsolatot, nyugi! - tátogta megnyugtatóan. Hálásan rámosolyogtam. Mindig is Suri volt, a pozitívabb kettőnk közül, szinte biztos voltam benne, hogy Lumináriába kerül, a fény birodalmába. Azon kívül, hogy az egész családja onnan származik, az egyszerű mindennapokba is képes volt vidámságot, fényt csempészni, magabiztosságával és okos érveléseivel. Ám ebben a dologban még ő sem tudott igazán mindent. Suri volt a legidősebb gyerek a családjukban, két kisebb testvére iker létükre nem is különbözhetett volna jobban. Akárhányszor jártam a lakásukban, mindig az ő vitájuktól volt zajos. Nem egyszer elgondolkodtam azon, hogyan lehetséges az, hogy Suri olyan vidám, nyugodt és kiegyensúlyozott, a testvérei pedig, mint valami dupla tornádó. Biztos Surinak jutott az összes higgadtság, mint első gyerek. Nekem is volt testvérem, egy nővérem. Vagyis, hogy még mindig van, nem halt meg vagy ilyesmi. Csupán két évvel ezelőtt fejezte be tanulmányait a Főpoliszban és Eaustoniába ment, a víz királyságába. Két éve. Azóta egyszer sem láttam.

  Suri volt a legjobb barátnőm, már az első évtől, amit a főpoliszi iskolában töltöttünk. Idén fejezzük be a kilencedik évünket, így most fogjuk befejezni tanulmányainkat a Főpoliszban. Egy hónapra elmegyünk az Elemek kastélyába, felkészülésre. Az egy hónap letelte után, pedig kiderül, hogy melyik királyságba megyünk tovább tanulni és életünk további részét tölteni. A fény, a szél, a jég, a víz, a természet vagy esetleg a vihar királyságába. Bár a vihar birodalomba kerülésre nem sok esély volt, évek óta nem ment senki oda tovább tanulni. Állítólag az Aversioni emberek kiállhatatlanok és ha belegondolunk, a viharban ott van a víz, a szél és a fény ereje is egy kicsit, ezért állítólag nincs is rá szükség. Vannak olyan pletykák, hogy hamarosan meg is szüntetik az egész birodalmat, mert felesleges. Ezért is nem megy már senki oda tanulni. Nem igazán hittem a pletykáknak, hiszen csak gyerekek által keltett szóbeszédek, de azért kíváncsi voltam, hogy a mi szezonunkból, fog e valaki oda menni. Eloszlatva ezzel a pletykákat.

  Miközben elkalandoztam, észre sem vettem, hogy mindenki elkezdett pakolászni. Felkaptam a székemnek támasztott táskám, egy mozdulattal belesöpörtem a füzetem és egyetlen egy tollam, majd Suri asztalához pattanva már kezdtem volna, hosszas elmélkedésekbe kezdeni legjobb barátnőm társaságában, amikor Kelandra elkiáltotta magát.