HARMAT ÉS DIÀZ ~ ketten a világ ellen

🥀 Huszonkettedik Fejezet

🌹AZ ÚJ TÁRS 🌹

Mirát már öt napja nem láttam. Azóta bezárkóztam, nem tudtam kihez segítséghez fordulni. Mégis mit mondjak? Mondjam el a szüleimnek, hogy Mirát elrabolta az "apja"?
Senkinek nem mondhattam semmit, egy fikarcnyit sem kockáztathattam a lányom épségét.
Az első három napban azt hittem meghalok, minden rossz megfordult a fejemben, alvás nélkül mindenhol kutattam, ahol csak tudtam de semmi. Milán aztán mikor már úgymond kiszórakozta magát, volt olyan szíves felfedni Mira hollétét. Ami alig 15 kilométerre található egy nyári táborban, ahol még pár barátja az oviból szintúgy részt vett. Mint kiderült, minden nap meglátogatta, és teljesen jól van, de ennél mocskosabb húzása még nem volt.

Megfogadtam, hogy én ezt még egyszer nem fogom átélni. Kerül amibe kerül, fáj piszkosul, de Diàz nevét ki kell törölnöm egyszer s mindenkorra a fejemből, és a szívemből is.

Három héttel később.

Mióta a lányom ismét velem van, kissé paranoiás lettem, mindenhova viszem magammal, mèg munkába is. Örömmel jön el velem, ahol emberek közt lehet, mindenki imádja a cégnél és igazából van egy saját irodája is, ami apué volt, de mivel ott áll üresen, kicsit átrendeztem neki a nyár végéig. Betettem egy kanapét, egy kicsi író asztalt a sarokba, ahol tud rajzolni, ha éppen kedve tartja. Az én irodámban jobb, ha nem kockáztatjuk ezt ismét meg. Legutóbb is több tíz milliókat buktunk majdnem, mert a prezentáció előtt vettem észre, hogy kiszínezte a tervrajzokat.

- Hatalmas hírem van! - robbant be Milán az irodámba óriási vigyorral az arcán.

- Alá írtad az eutanáziást papírt végre? - mosolyogtam én is.

- Haha, nagyon vicces - forgatta a szemét, azzal oda jött, és elém tett egy mappàt.

- Így is alig látok ki a munkából, nem kell mèg több. Csináld magad - legyintettem.

- Ez itt - mutatott rá - A megmentőnk!

Igen, sajnos valamilyen úton módon akadt pár probléma a cégnél pár hete. Nem kaptunk meg egy projektet, és hatalmas veszteséggel jöttünk ki belőle. Azóta új projekteket és befektetőket próbálunk bezsebeli, kisseb nagyobb sikerrel. Inkább az előbbi. Ha ez így halad tovább, kénytelenek leszünk leépítést alkalmazni, ami megint csak borzalmas lenne.

- Új projekt? - keltette fel a figyelmemet.

- És egy új befektető. Egy igazi nagy hal lehet.

- És ez hány százalékba került? - kérdeztem előre félve.

- Nyugi, tudom mit csinálok - kacsintott. Asszem jön fel a reggeli.

- Ki a pasi? - lapoztam fel a mappát hátra dőlve keresztbe tett lábbal.

- Nő. Hamarosan megismerjük, nem sokára érkezik.

- Juhász Antónia... - olvastam - Nem rémlik a neve sehonnan.

- Kit érdekel miért? Nem megyünk csődbe, és ez a lényeg!

- Ha te mondod... - sóhajtottam.

- Anya! - jött be Mira is - Éhes vagyok.

- Rendben, menj szólj Tázinak hogy megyünk ebédelni - csuktam össze mindent, és felálltam.

- Igazán abba hagyhatnád már ezt - nézett rám Milán komolyan.

- Mégis mit?

- Hogy még mindig haragszol. Igen, elvittem Mirát, de semmi baja nem esett. Napokig csak a táborról mesélt.