Hátrahagyni

Reggel nagy álmos pelyhekben hullt a hó. Befedte a kertet és fehérre festette a fákat. Minden csillogott mintha kristálykő esett volna. Odasétáltam az ablakhoz. A hópelyhek ráfagytak. Gyönyörű mintát alkottak. Megpróbáltam kinyitni, de a hidegtől beszorult. Ujjaim még fáradtak voltak így csak harmadik próbálkozásra sikerült. A tél pillanatokon belül a szobámba költözött. Mély levegőt vettem. A hideg átjárta és kitisztította a tüdőmet. Hirtelen minden rossz gondolatot, emléket kiürített a fejemből. A szél végig futott minden porcikámon és teljesen átfáztam, de ez most nem zavart. Itt és most semmi sem zavart. Már semmi sem számított. Semmi, de az égvilágon semmi. Azt hittem rendben vagyok, de ez egyáltalán nem volt igaz. Bár jól esik egy pilanatra mindent elengedni még ha csak egy rövid ideig is.
"Szóval még mindig nem akar elmúlni" - gondoltam. Erős érzelem fogott el. Egy fekete lyuk keringett a gyomrom körül. Akartam is meg nem is, de végül hagytam, hogy könnyeim végig follyanak az arcomon és lecsepegjenek a párkányra. Forró volt, így megolvadt körülötte a hó.
Nem gondolkoztam csak becsuktam az ablakot és kifelé indultam. Ujjaim végigsimultak az asztalomon. Bőrömre tapadt a por s ebből is látszott, hogy már hetek óta nem használtam. Kinyitottam az ajtót, de mielőtt kiléptem volna úgy éreztem még vissza kell néznem. Minden egyes lépésem, mozdulatom nyomot hagyott. Az emberek tudni fogják, hogy itt voltam. Tudni fogják, hogy itt bent élt valaki. Tudni fogják, mert látják.
Nem tudtam mikor és miért csináltam, de betörtem az ajtóüveget. A szilánkok szanaszét repültek és a szőnyegre tapadtak. Úgy éreztem ezzel aláírtam a tényt a létezésemről, hogy én is vagyok valaki. Valaki akinek volt bátorsága az élethez. Nem engedtem, hogy elfelejtsenek.
Hirtelen szerte foszlott a fekete lyuk ami emésztett. Lassan lenyugodtam. Vissza kaptam az irányítást magamfölött. Bementem a fürdőszobába s egy kis hideg vízzel átmostam az arcomat. Megkönnyebbültem. Bele kellett volna néznem a tükörbe, de nem mozdultam. Nem akartam látni azt ami visszanézne rám. A tényt mélyen el akaram ásni nem pedig szembesülni vele.
Újabb nagy levegőt vettem ám kifújni már nem voltam képes. Megakadt a torkomon. A gyomromban ismerős jelenség jelent meg. A fekete lyuk visszatért. Valami a szívem körül táncolt és egyre közelebb került. A vér az ereimben lüktetett. Minden izmom megfeszült. A valami elérte azt a szervemet amely egyre lassabban, ütem nélkül dobogott. Hideg, sötét és száraz volt. Szinte éreztem az érintését. Körbe vette s ezzel majdnem leállította a vérkeringésemet, de ez még semmi sem volt ahhoz képest amit ez után művelt. Egyszerűen belém markolt. Olyan erősen szorította, hogy azt hittem ketté szakad.
Undorító, sárga nyálkát köhögtem föl. Szédültem és megfájdult a fejem. Nem értettem, hogy kerültem a padlóra, de nem volt időm ezen gondolkodni. Látásom elhomályosult és a hangokat is egészen távolról hallottam. Egy utolsó bél kínzó köhögés ami már vörösre váltotta színét. Nem akartam megtudni mit köptem föl, de nagyon is tisztában voltam vele. Vért. Ezzel befejezve minden elsötétült.
Nem tudom mikor tértem magamhoz sem azt, hogy meddig voltam eszméletlen. Megint a "nem tudom". Nem tudom miért vagyok egy ágyban, nem tudom ki vitt, fogott vagy érintett meg, nem tudom mi történik és azt sem, hogy miért történik. Nem tudok semmit és soha nem is fogok tudni.
A testem a lábujjamtól a szempillámig zsibadt volt bár már kezdett alább hagyni.
Hallgatózni kezdtem. Egy idegen női hang. Akár nekem, akár másnak beszélt, nem értettem. Körülöttem különböző csipogások pótolták a hölgy monoton hangját.
Az orromat megcsapta a fertőtlenítők és a műanyag szaga.
A zsibbadás elmúlt, újra tudtam érezni és tapintani. Egy pizsama szerű, lenge ruha lehetett rajtam. Arcomon egy kemény, műanyag szerű maszkot észleltem. Valahogy túl sok levegő áradt belőle. Épphogy kinyílt az ajkam, a tdőm már is megtelt. Minden egyes lélegzés után bepárásodott, majd újra kitisztult.
Ki akartam nyitni a szememet, de ekkor vérszagot éreztem és csövek kerültek a kezem ügyébe. Rémület fogott el. Nem akartam látni. Az ötlet, hogy körül nézek, hamar elvetettem.
Ekkor minden olyan hirtelen és számomra túl gyorsan történt. A gépek kétszer olyan gyorsan kezdtek el csipogni és mellé csak újabbak szólaltak meg. Megtelt velük a fejem és émelyegni kezdtem. A hasam görcsölni kezdett a torkom pedig ordított a fájdalomtól.
Egy erős, tisztán hallható, ismerős hang szólította a nevemet újra és újra. Kinyitottam a szememet. Meglepetten néztem körül, hogy nem egy kórházni ágyon fekszem. Egy sík területen álltam melynek nem láttam el a végéig, mert nem volt vége. Egy nő körvonalai jelentek meg. Közelebb jött, így egyre élesebben láttam. Megállt és felém nyújtotta karját. Ez az arc, ez a mozdulat... mind olyan közelinek tűnt. A felismerés pillanatában egy ideig nem tudtam mit kezdjek magammal, de aztán elkezdtem felé rohanni. Legszívesebben kiabáltam volna, hogy "anya"! Sem többet, sem kevesebbett, csak ezt az egy szót. De egyszerűen nem jött ki hang a számon. Könnyeim kicsordultak, de ő megértően nézett rám. Nyakába akartam ugrani, de amikor elértem bőre felszínét... vagyis amikor el kellett volna érnem és meg kellett volna értintenem... csak átestem rajta. A kezeim anya helyett, egymásba fonva engem találtak meg. Az orrom, anya arca helyett a padlóra esett. Üresség, minden üres lett. Mintha egy lyuk tátongott volna bennem. Abban a tudatban voltam, hogy megint megérinthetem, hogy újra érezhetem a selymes bőrét, a finom illatát és a vidám kisugárzását. Magam ögé néztem ahol anya állt. Újra felém nézett s ekkor gyengéd hangja, megint ott csengett a fülemben. Ajka nem mozdult, csak mosolygott, de még is tisztán és szépen hallottam: "Kitartás! Én veled vagyok!". Megint kinyújtotta kezét. Felálltam és odaléptem. Egymagasak voltunk. Előre hajtotta fejét és megállt az enyémen. Éreztem. Éreztem, hogy a homloka az enyémen támaszkodik. Boldog voltam s nem akartam elmozdulni. így akartam maradni mindörökre. Csak anya és én. Senki más. Csak mi ketten. Egyik keze a hónom alá, majd hátulról a vállamra került. Másik felkarja a vállamon, s a tenyere hátul a fejemen pihent. Ez megerősítette a gondolatot, hogy velem marad. Hagytam, hogy öleljen és hogy elöntsön a boldogság.
Egy furcsa szag zavarta meg a pillanatot. Megint azt hittem, hogy a kórházi ágyban fekszem, de aztán megint anya mellett találtam magam. Rájöttem mi történik. Riadtan néztem anyára, de ő csak megrászta a fejét. Nem hittem el.
"Miért? Miért akar visszaküldeni?" - Egy olyan gondolat futott át rajtam, hogy kibújok kezei alól, de nem tettem.
"Miért akar visszaküldeni ha tudja, hogy utállok ott élni? Csak szenvedtem eddig is. Most végre felszabadultam és még is visszaküld." - A hang újra megszólalt: Valakinek szüksége van rád és vár téged!
Kezdtem homályosan látni és attól féltem, hogy elköszönnöm se lesz időm. Nem tudom jól láttam-e vagy sem, de mintha könnyek folytak volna az arcán.
Pár másodperces sötétség borított el majd hirtelen fölkeltem. Egy kórházi ágyban ültem. A csövek még mindig bennem lógtak, de már semmim sem fájt. Este volt. Oldalra tekintettem s megláttam Abigélt. Aznap harmadjára sírtam el magamat, de boldog voltam. A lehető legboldogabb.