Beszélj, mint egy angyal, te ÖRDÖG/Harry Potter fanfiction /

~2.16~ Horcrux

Nem sokkal később elengedtek a gyengélkedőről, aminek nagyon örültem. Túl sokat voltam már ott az utóbbi időben. Mikor beléptem a nagyteremben az eddigi zsivajgás elhallgatott. Mindenki érdeklődve figyelte, ahogy a házam asztalához sétálok és leülök a barátaim mellé, akik mind megszorongatták a kezem az asztal alatt. 

-Hogy vagy?-kérdezte Daphne, mire mosolyogva fordultam felé.

-Leszámítva, hogy meg akart enni egy baziliszkusz és őrülten kimerültem, nagyon jól.

-Tényleg sárkánnyá alakultál, és szembeszálltál a baziliszkusszal?-vágott a szavamba Zambini áthajolva a mellett ülő Theodoron. 

-Nem tudom, hogy mivé változtam, de azt hiszem igen.-bólintottam, mire arról kezdtek el beszélgetni, milyen király, hogy azzá tudok alakulni, amivé csak akarok.

-Mi történt a hajaddal?-kérdezte a lány, mire megsimítottam a fehér tincseimet.

-Az átváltozás túl drasztikus lett, ami kimerítette az erőmet. Nem szabadott volna olyan nagy lénnyé alakulnom, így megmaradt a nyoma. -magyaráztam, mire ő is megsimította a tincset.

-Szerintem jól áll neked. Mintha direkt lenne.-mosolygott rám, én pedig hálás tekintettel néztem rá. 

Daphne folytatta a diskurzust a fiúkkal, én pedig körül néztem. Ilyen óriási lakoma még nem volt a Roxfortban, mióta ide járok. Az asztalok roskadásig, finomabbnál finomabb ételekkel. A mennyezet alatt több száz gyertya lebegett. Minden arcon hatalmas mosoly ült.

 Láttam, ahogy a terem másik végében a Griffendél asztalánál Harry és Ronald, Hermione mellett ül, és örömteljesen beszélgetnek. Megkönnyebbülten elmosolyodtam. Nagyon örültem, hogy a lány meggyógyult.

Egy pillantás égette a vállamat, ezért muszáj voltam arra fordítani a tekintetem. 

Egy szürke szempár nézett vissza rám. Elmosolyodtam, és észrevétlenül biccentettem felé. Tudtam, hogy hamarosan meg kell magyaráznom neki a történteket. A többiek valahogy sosem faggattak arról, mit miért teszek, nem úgy mint ő.

 Ekkor az igazgató szót kért, a tanári asztalnál. Mindenki engedelmesen elhallgatott, és hegyezte a fülét.

-Mielőtt megkezdődne a lakoma, tapssal fejezzük ki hálánkat, Bimba Professzornak és Madame Promfry-nak, akiknek a mandragóra főzetét sikerrel alkalmazhattuk a kővé dermesztettek gyógyításában-mondta, mire tapsvihar tört ki. Mosolygós arccal megvárta, hogy az éljenzés lecsillapodjon, majd ünnepélyes hangon folytatta.- A történtekre való tekintettel, úgy döntöttünk, hogy a tanév végén, a vizsgák elmaradnak!

Hatalmas üdvrivallás tört ki. Mindannyian örömmel fogadtuk a hírt, hogy ilyen nehéz és feszültséggel teli év végén, nem kell még a vizsgákra is energiát pazarolnunk. A vacsora után mind a házainkba indultunk, mikor megpillantottam Piton professzort, ahogy az irodája felé igyekszik. Gondolkodás nélkül eredtem a nyomába.

-Professzor úr! Volna rám néhány perce?-értem utol, mire megtorpant, majd szótlanul az ajtaja felé mutatott. Némán léptem be az ismerős helyiségbe. 

-Miben lehetek segítségére, Miss Potter?-telepedett le a székébe, mire én is leültem. 

-Tudja Professzor úr, a napló, amely megbűvölte Ginnyt, egy lélekdarabot tartalmazott, mondja, hogyan lehetséges ez? Hogy egy lélekdarabot egy tárgyba helyezzünk?

-Miss Potter, ez egy nagyon veszélyes, és különösen tiltott varázslat! Nem áll módomban megosztani magával!  Azt javaslom, ne is kutasson utánna!-mondta határozottan, és magából kikelve felpattant, kezével az asztalára támaszkodva izzó szemekkel nézett rám, mire lehajtottam a fejem. Tudtam minek látszhat a kérdésem, mintha én is ki akarnám próbálni. Kellett egy kis idő, mire összeszedtem a bátorságom és kimondtam a szavakat.