Love for Love

19.

Luke:
- És arra gondoltam, hogy itt kezdhetnénk el együtt énekelni, egészen idáig - magyarázza Rose és a papíron bekeretezi azt a részt.
Bár tompán, de hallom, ahogy mondja, hallom a szavait, de valahogy a tudatomig nem akar eljutni mindaz, amiről beszél. Hiába próbálok figyelni, nem megy, mert folyamatosan négy dolgon pörgök: azon amit Scottal beszéltünk az érzéseimről és érveimről; azon, hogy mennyire hülyén viselkedtem Rose-zal reggel; hogy Chad vajon tudja-e már, hogy tegnap Rose-nál éjszakáztam és hogy ha nem, akkor mégis hogy a viharban mondjam el neki. És mivel a gondolataim ezek körül zakatolnak ezerrel, ezért a lyukas órai próbánk eddig eléggé egyoldalú és mondhatni, hogy teljesen haszontalan.
Valószínűleg Rose is megelégeli ezt, mert hatalmasat sóhajt és teljes testével felém fordul.
- Na jó, eddig bírtam, elárulod végre, hogy mi a baj?
Annyira komolyan és ellenkezést nem tűrően néz rám mint szerintem még soha és ettől egyszerre kell mosolyognom és leszek még idegesebb. Mégis hogyan mondhatnám el neki, hogy Scott szerint bajban vagyok az érzéseimmel kapcsolatban? Bocsánatot mindenképp akarok kérni az idióta viselkedésem miatt, de a többiről hogy a viharban tudok vele beszélni? Főleg úgy, hogy magam sem tudom pontosan, hogy a "bajban vagyok" mit is takar. Tagadhatatlan, hogy az érveim között nem szerepelt Madison, pedig a hétvégén többet beszélgettem vele, mint eddig bármikor és sokszor eszembe jut még mindig, továbbra is a neki tetsző cuccokat hordom, de közben valami valahogy mégis más.
- Luke! - kezdi fürkészni az arcom. - Mi a baj?
Összeszorítom az ajkaim és nagyot nyelek, hogy eltűntessem a gombócot a torkomból.
- Bocsi, csak kicsit elbambultam - vakarom meg a tarkóm.
Rose szája sarka megremeg, mintha egy mosolyt vagy nevetést próbálna visszatartani, de végül komoly marad.
- Igen, az feltűnt. Úgy, mióta bent vagyunk a teremben, te máshol jársz. Szóval mi van? Merre kalandoztál?
Ahogy a sötétkék szemeibe nézek, amikből árad az őszinte kíváncsiság és aggodalom, nem bírom megállítani a nyelvem.
- A reggel felé - szalad ki a számon egy sóhaj kíséretében. - Totál idiótán viselkedtem, amikor csak úgy elrohantam tőled, anélkül, hogy megvártam volna a válaszod vagy bármit is mondtam volna azok után, hogy te befogadtál az éjszakára.
Rose meglepettségében kihúzza magát és nagyokat pislogva, a szemöldökét felhúzva néz rám.
- Hát ez a baj? Luke, vagy ötvenszer megköszönted, hogy nálunk aludhattál, pedig ez tök alap. És igen, egy kicsit fura volt, ahogy hirtelen leléptél, de ez egyáltalán nem olyan dolog volt, ami miatt tépelődnöd kellett volna. Megesik - vonja meg a vállát egy kedves mosollyal.
- Akkor is sajnálom. De igazából nem csak ez az, ami miatt kattogtam és elkalandoztam - vallom be, lesütve a szemeimet.
- Hallgatlak! - vágja rá vidáman.
Annyira kedves és megértő azok után is, hogy olyan hülye voltam, hogy nem is értem, hogy mégis hogyan képes ilyen türelemre velem kapcsolatban.
Újra erőt kell vennem magamon, hogy bevalljam a Chaddel kapcsolatos aggodalmamat, így veszek egy újabb nagy levegőt és szinte kényszerítem magam, hogy visszanézzek Rose szemébe.
- Mondtad Chadnek, hogy nálad voltam az éjjel?
Nem tudom eldönteni, hogy most döbben le jobban vagy az előbb sikerült inkább meglepnem a kis vallomásommal.
- Nem - rázza meg a fejét hosszú percekig tartó csend után. - Úgy gondoltam, hogy ez inkább a te dolgod, de a minimum az, hogy együtt mondjuk el neki. Már nem mintha lenne mit mondani neki, hiszen nem történt semmi, csak egy barát ott aludt egy másik barátnál - magyarázkodik azonnal, mintha valami rosszat mondott volna. - De a lényeg, hogy nem, nem mondtam neki, mert úgy gondoltam, hogy ha el szeretnéd neki mondani, akkor azt előbb meg kell beszélnem veled, hogy tudjam. Nem akartam zűrt okozni nektek, bár ma már sokadjára mondom, hogy természetes volt, hogy ott aludhatsz és nem volt semmi, ami miatt bárkinek is magyarázkodnunk kellene.
Nem tudom miért, de nem tetszik, ahogy fogalmaz. Nem Rose-zal van a baj, de valahogy az, hogy ennyiszer kihangsúlyozza, hogy csak barátokként aludtunk az éjjel, fúrja az oldalam. Pedig ez az igazság és valójában nem is zavar, hogy nem volt semmi Rose-zal, mert egy pillanatig sem szórakoznék vele vagy okoznék neki kellemetlenséget, de akkor is bosszant, hogy ezt ennyiszer hangsúlyozza.
- Ma már sokadjára mondod? - akadok meg egy bizonyos résznél a mondandójában, amitől a szemöldököm értetlenül összeszalad.
- Igen - sóhajt fel elgyötörten és megdörzsöli az arcát. - Clary látta, hogy együtt jöttünk be és el kellett neki mondanom, hogy miért, aztán azt hitte, hogy volt köztünk valami, így azt is el kellett magyaráznom, hogy nem. Utána Madison is kérdezősködni kezdett és Jackson is felhozta a dolgot, meg Ron... mindegy, a lényeg, hogy ma már egy párszor el kellett mondanom, hogy semmi rosszra nem kell gondolni - túr a hajába, de aztán mint aki rájön, hogy olyat mondott, amit nem kellett volna, ugrik egyet a széken. - De ne aggódj - fogja meg a kezem ösztönösen -, azt senkinek sem mondtam, hogy miért kötöttél ki nálunk. Mármint, azt mondtam, hogy valami bajod volt, de nem mondtam sem a szüleidet, sem azt, hogy miért nem mentél Scotthoz vagy valamelyik fiúhoz. Azokat velem osztottad meg, úgy gondoltam, hogy nincs jogom megosztani másokkal - teszi hozzá kissé félénken, amitől nekem felfelé indulnak az ajkaim.
Ha valaki, akkor Rose biztos, hogy a világ egyik legkedvesebb, legmegértőbb és legmegbízhatóbb lánya. Ezért is mertem vele megosztani azokat, amiket.
- Köszönöm - teszem a kezem az övére, ami a másik kezemen pihen. - És ne haragudj, hogy ilyen helyzetbe hoztalak, nem gondoltam rá, hogy az egész baráti társaságod betalál majd vagy...
- Ron nem a barátom - szakít félbe elkomorulva. - Hol volt a hétvégén, amikor majdnem baj történt? Jackson legalább rám írt másnap, hogy hallotta, hogy mi volt és sajnálja, hogy nem tudott ott lenni nekem. Bocsánatot kért és megkérdezte, hogy jobban vagyok-e. Ronnak még csak eszébe sem jutott ilyesmi, pedig biztos, hogy Madison elmondta neki, hogy mi volt, hiszen a fiút is ki kellett rúgnia a házából aznap. De különben se kérj bocsánatot - néz vissza rám morcosan, de a szemében most kis nevetés csillog. - Ha még egyszer bocsánatot kérsz, esküszöm, hogy szétrúgom a segged.
- Ezt most vegyem kihívásnak? - mosolyodom el, de ő azonnal megrázza a fejét.
- Ne, ne vedd semmi ilyesminek, csak... nincs semmi, amiért bocsánatot kell kérned. Tegnap szükséged volt egy barátra - megint bökés a mellkasomban - és nekem meg sem fordult a fejemben, hogy nemet mondjak neked. Utána sem volt semmi olyan, amiért bárkitől is bocsánatot kellene kérned, sőt, a hétvégén történtek után komolyan megnyugtatott, hogy ott voltál az éjjel. Biztonságérzetet adott - vonja meg a vállát és az arca halványan elpirul. - Egy gimiben pedig meg sem lep, hogy páran rákérdeztek a dologra, az lep meg, hogy még valamelyik jóindulatú ember nem indított pletykát. Bár mióta Madison megvédett, azóta nem nagyon mernek így betalálni engem. De a legfontosabb, hogy nincs miért rosszul érezned magad - borzolja össze a hajam a szabad kezével, miután lekapta a fejemről a sapkám. - Te mondod mindig nekem, hogy túl sokat agyalok, ne ess bele az én hibámba - biccenti oldalra a fejét.
Igaza van, tényleg mindig ezzel cukkolom, mert ő viszont rettenetesen sokat agyal és jól esik, hogy Rose feloldoz a kisebb bűneim alól, de ettől még sokkal nehezebb ez a helyzet, mint ahogyan azt ő gondolja. Persze nem hibáztathatom, amiért nem tudja, hogy mennyire kellemetlen szituba csöppentem és egyelőre nem is tervezem a nyakába önteni azt, hogy talán jobban szükségem van rá, mint ahogyan azt én beismerem magamnak, de valószínűleg, ha mindezekkel tisztában lenne, akkor ő sem próbálna ennyivel megnyugtatni. Nem is tudom, hogy vajon hogyan reagálna, de azt hiszem, hogy ezt nem most fogom megtudni, már ha egyáltalán valaha meg kell tudnom.
- Majd igyekszem a saját tanácsaimat követni - ígérem egy halovány mosollyal, ami az ő ajkait is felfelé görbíti.
- Nagyon helyes - bólint, de aztán megint komolyra vált. - Félsz Chad reakciójától? - kérdezi, s ismét az arcom fürkészésébe kezd, miközben én tudattalanul elkezdek kis köröket rajzolni a kézfejére, ami még mindig a markom foglya.
- Vele is elég hülyén viselkedtem - húzom el a szám. - Leginkább ez buktatott le Scott előtt is. Totálisan idióta vagyok ma, azt hiszem. Nem tudom - nézek vissza a szemébe a kezünkről -, nem is feltétlen attól a reakciójától, hogy nálad aludtam, hiszen, ahogy te is mondtad, nem volt semmi, ami miatt dühös vagy csalódott lehetne, inkább azért, mert nem hozzá mentem vagy nem szóltam neki, hogy gáz van vagy hogy eddig húztam a vallomást. Leginkább ezekre aggaszt a kapható reakciója.
- Lehet, hogy ezt is túlgondolod - vonja meg a vállát, de a hangja tele van együttérzéssel. - Talán teljesen feleslegesen pörögsz ezeken is. Chad az egyik legjobb barátod és mivel én veled együtt terveztem elmondani, te meg velem - vet rám jelentőségteljes pillantást, várva a reakcióm, mire bólintok, hiszen van abban valami, hogy Rose-zal együtt akartam elmondani neki a tegnap estét -, ezért nem az időt húztad, csak vártad, hogy mind együtt legyünk. Kétlem, hogy Chad ezen kiakadna. Főleg azok után, amit a bulin mondott - kuncog, amire felkapom a fejem.
- Mit mondott?
- Csak megkérdezte, hogy van-e köztünk valami, mire elmondtam neki, hogy neked Madison tetszik és csak barátok vagyunk - újabb bökés -, ő ettől megnyugodott, de megkérdeztem tőle, hogy mi lett volna, ha neked is bejönnék, erre közölte, hogy ugyanúgy küzdene, csak veled is letisztázná - mosolyog. - Ezután kétlem, hogy a semmin felhúzná magát.
- Ez mondjuk rávall - erőltetek mosolyt magamra, miközben magamban elkönyvelem ezt a nem is kicsit hasznos infót.