Tale of the White Demon

|49|

"Do you remember when we learned how to fly?/We'd play make-believe; we were young and had time on our side."                                                                                                                                        (Paradise Fears-Battle Scars)

Őszintén szólva, Yume mindig is szeretett volna igazolással lógni a suliból, azonban amikor hajnali negyed nyolckor az SMS-e bagolyhuhogására ébredt (lévén megint átaludta az ébresztőjét), nem kicsit lepődött meg. Az üzenet ismeretlen számról érkezett, és mindössze pár szó állt benne: "Gyere a szokott helyre, amint tudsz. Sulit majd intézem. S". S, vagyis Sugimura. Vagyis a Kaszás. A lány életében először kecmergett ki boldogan az ágyából.

Rekordidő alatt szedte össze magát, szerencsére a szobatársai már régen elmentek, így legalább nem kellett magyarázkodnia, miért vesz fel munkanap reggel fekete farmert, bakancsot és szintén fekete kapucnis pulóvert (ez utóbbit, mondjuk, legalább ráfoghatta az esős-szeles időre). A késeit is kivette a padlórésből, ilyen szűkszavú üzenet mellett fogalma sem volt, mire számítson, úgyhogy jobbnak látta minden eshetőségre felkészülni. Összekötött haját gondosan a kapucni alá rejtette, aztán már indult is. Kevesebb, mint fél óra alatt ért ki a külvárosba, habár az a huszonhét perc maga volt a gyomorgörcs abból a szempontból, hogy az állomáson Sugaya és Muramatsu is szembejött vele, és csak a mélyen szemébe húzott csuklyának volt köszönhető, hogy nem ismerték fel. Még csak az hiányzott volna.

Szokás szerint egy lélek sem járt az utcán, de azért figyelte a környéket pár másodperc erejéig, mielőtt beütötte volna a csatornafedél-lejáró kódját. Amint magára csukta a vasfedelet, beszélgetés ütötte meg a fülét. A falhoz lapult, lépcsőfokról lépcsőfokra araszolva indult meg lefelé. Bakancsa halkan cuppogott a kövön, alaposan elázott odakint. Ez meg ki és mi lehet? Már csak pár méter választotta el a fogadószobaként funkcionáló helyiségtől, amikor rádöbbent, hogy ő ezt a hangot a napokban hallotta. És már akkor sem örült neki túlságosan.

-Most már bármelyik percben itt lehet – a Kaszás komoly hangja, mint mindig, most is lenyugtatta egy kissé. Kezébe fogta az egyik kését, bár nem teljesen tudta, hogyan kellene viszonyulnia a helyzethez.

-Semmi gond, időnk, mint a tenger.

-Hát, lassan kint is tenger van – Yume ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy a neonfényes helyiségbe lépjen. Ujjai megcsúsztak a kés nyelén: elszámította magát. Nem csak Shiro ült ugyanis mentora mellett az asztalnál, hanem még Itona is ott gubbasztott az egyik széken.

-Gyors voltál – mosolygott rá kedvesen a Kaszás, aztán felállt, hogy hozzon neki egy bögrét. Yume az otthonlevő magabiztosságával foglalt helyet, jólesően melengette ujjait a gőzölgő teásbögrén, miközben végignézett a vendégeiken.

-Úgy sejtem, mi már találkoztunk a minap – fordult felé Shiro, és lézerszemeitől a lány újra megborzongott.

-Igen – bólintott, és, habár a háta közepére sem kívánta az udvariaskodást egy ilyen helyzetben, azért tisztességgel bemutatkozott – Sugimura Yume vagyok.

-A Kaszás nevelt lánya – jegyezte meg síri hangon Itona.

-Hát, nem is Batman – vont vállat az emlegetett bérgyilkos, mire Yume majdnem elnevette magát. Patrónusának különleges tehetsége volt a komoly, jelentőségteljes pillanatok rombolásához – Na jó, akkor térjünk rá a tárgyra. Shiro-san, beavatnál, hogy miért is látogattál meg ennyire szokatlan időpontban? – na igen, Yuméhez hasonlóan ő maga is megrögzött hétalvó volt.